.kaktusz

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember vágyik
a felhőtlen boldogságra,
pedig az a madár olyan,
amelyik felrepíti
szerencsés kiválasztottját
a szédítő magasságba,
s, ha a tápláléka fogytán,
mindjárt le is ejti
szerencsétlen áldozatát...
de talán van boldogság másféle:
lehet boldogság
a szépséges táj közepén
önfeledten meglesni,
ahogy a guruló Nap
a Földdel bújócskázik
oly nagyon pajkosan,
ahogy a fák lombjai
összeborulnak sutyorogni,
miközben az ágaikon
ugrándoznak
a vidám kis mókusok...
talán pont az önfeledés adja
a belső béke boldogságát,
azt, a békét sugárzó táj nyújtotta
kívülről jövő érzést
kellene megtalálni,
és megtartani belül,
a megingathatatlan békét,
amit nem ront el a kint tomboló,
a viharos háború...olyan béke az,
amibe elfér a gyász szomorúsága,
és az öröm vidámsága,
de, ami a gyilkos háborút
hírből se ismeri:
oda lenne érdemes egyszer
a szeretet csodatévő vonatán
eljutni örökre.

2015 augusztus 27.