2015. augusztus 09.

Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra

Egyházasrádóc – Szombathely-Olad, 28 km, 300 m szint

 

„Hát akkor induljunk!” (Sinkó László, Másfélmillió lépés Magyarországon, első rész)

 

A Balatont övező 10 méter széles partszakasz-csíkon vagy 200 km hosszan elkeseredett harc folyik egy-egy törölközőnyi helyért. Decens családapák territóriumukat védő hímoroszlánként már a hajnali órákban a szabad strand évszázados platánfáinak tövébe cígölik a család napozó-fürdő-evő-ivó felszerelését. A felszerelés súlya többnyire meghaladja a Kárpát-medencébe Vereckénél belépő magyar fősereg málhájának a tömegét. Az évszázados platánfák tövét ugyan előző éjszaka rendszerint levizelik az édes élményt nyújtó borcsaládtól elbódult tinik, de a decens családapák erről mit sem tudnak. Az M7-es autópálya Balaton felé vezető sávjai óraműpontossággal bedugulnak szombat délelőttönként már Martonvásár magasságában. Megállás nélkül serceg az olaj a Heck és a Fladen alatt, Melone leve csorog a mellkasi szőrzeten, Meise herseg az ütemesen rágó állkapcsok présében, Möwe rikkant a Plattensee fölött. Hőségriadó pánikjából hőségriadó pánikjába hanyatlik az ország a közszolgálati csatorna ékesszólású időjárás felelőseinek lelkes asszisztálása mellett („Szeretünk, Barbie!”).* No, pont egy ilyen nap reggelén indultam a nyugati végekre.

 

A Keleti pályaudvar környéke egyre színesebb képet nyújt, de az a gyanúm, hogy a hangzatos szólamok ellenére meg kell barátkoznunk ezzel a képpel. És nem csak a Keletinél. A Borostyánkő IC klimatizált kocsijában szinte falom Temesi Ferenc Por c. kötetének első részét. Ezt a könyvet rég mög köllött vóna vönnöm, ezer szállal kötődöm a térséghöz. Szombathelyen átpenderülök a Szentgotthárdra közlekedő személyvonatra, és alig negyedóra múlva már Egyházasrádócon csap az arcomba a kánikula. A hosszú Kossuth Lajos utcán (a Kossuth Lajos utcák mindig hosszúak) battyogok a Pub Söröző felé. Balra invitáló tábla, rajta felirat, így, ékezet nélkül: Vashídmellek. Bár fennállásom 47 éve alatt láttam már ezt-azt, azért itt nagy a kísértés, hogy letérjek a kék jelzésről. Leszegett fejjel haladok tovább, az iskola udvaránál göcsörtös fa irányítja magára a figyelmet, ráerősített emléktáblákkal búcsúznak az iskolától a ballagó osztályok. Für Lajos, a néhai amatőr, de jószándékú, lelkes politikus garnitúra – az elmúlt negyedszázad tapasztalatai alapján bátran kijelenthetem –egykori tagja is itt született, s két éve teste is e földben süppedt el. A falu szép, rendezett, a kocsmában a kávé korrekt, a bélyegzőt és a jó szót kérés nélkül kapom. Gyöpszernél jobbra térek a főútról, jelentős méretű hidroglóbusz tövében csalinkázom tovább, és jön a Ritási allé. Rengeteg egerészölyv és holló röppen fel könnyű lépteim zaja hallatán az allé elemeiről. Bár nem erősségem az ornitológia, meglep a nagyszámú holló egy ilyen alföldi jellegű térségben. Szántóföldek övezi utamat, elmerülök a Kőszegi-hegység felsejlő bérceinek a látványában és a gondolataimban, csak a Ják-alsó-erdőből kibukkanó Jazzkedvelő látványa zökkent ki. A találkozás után gyorsan keresztülvágok az erdő keskeny csíkján, a szélén újnak tűnő híd segíti átkelésemet a Hideg-kúti-patak fölött. Kerítés állja utamat, a kapuján rigli ki, rigli vissza (persze eközben átmegyek a kerítés másik oldalára). Ismét szántóföldek kísérik utamat, a távolban felbukkan a jáki templom kettős tornya. A földutat gondos kezek az egészségre jótékony hatású (lásd mesothelioma) zúzott palával javították fel, hogy eszem az ötletadó szívét.

 

Ják előtt újabb kapun kell átkelnem, majd a térképen jelzettnél picit korábban térít balra a kék jelzés, végül a Nagykölkedről érkező országúton battyogok be Jákra. A Szabadnép utcában vagyok. Szeretném tudni, hogy mi volt a névadás hátterében. Vagy annyira nem is szeretném tudni? Hamar a 800 éves templomhoz érkezem, amit egyszer mindenkinek látnia kell. Nehéz szavakba önteni az érzéseimet. 2013-ban kóstoltam egy 1880-ban telepített szőlőültetvény 2010-ben szüretelt borát, egy kadarkát. Szenzációs volt, de nem ez a lényeg. Régen eltávozott generációk kezét szoríthattam meg közben. Ják temploma ugyanilyen hatással van rám. Katarzis, és nem kicsi. Tényleg nem tudom még csak körül írni sem. Nagyon kevés hasonló korú, hasonlóan jó állapotban lévő épületet lehet találni Magyarországon. Felbecsülhetetlen károkat okozott ezen a téren is az ideiglenesen 150 évig hazánkban tartózkodó Oszmán Birodalom.

 

Ják településképén érződik az osztrák határ közelsége, nem egy térdre esett falu. Hogy mennyire autentikus, azt meg nem nekem kell megítélni. Az RP-DDK útvonala innen km-eken át párhuzamosan halad a Szent Márton zarándokúttal. Hosszan lépkedek a lakópark szerű településrészen északkeleti irányba, majd az utolsó házak után a Majnóti-dűlő földútján igyekszem az erdő irányába. A hőség egyre jobb formába lendül. Megérkezem az erdő széléhez, leereszkedem a Bolygó-patak kiapadt medrébe (hídnak itt nyoma sincs, csapadékos időben ez okozhat némi fejtörést), majd rövid, de intenzív bozótharc után már jól járható ösvényen haladok. Némi kacskaringózás után a Püspöki-erdő egyik nyiladékának apró zúzott kővel-sóderrel felturbózott útjára térek. A Jákot Szombathellyel összekötő műútra érve jobbra fordulok. A Csupor-villát érintve hamarosan nyílt területre érkezem, a hőség ekkor már kedvére tombol. A modern hulladékkezelő telep portájának árnyékából az őrkutya csak tessék-lássék ugatással jelzi a funkcióját, esze ágában sincs onnan kimozdulni. Kis erdőfoltok szélét érintve, árnyékukat szomjasan kortyolva érkezem a Nárai és Szombathely közötti műútra. A nadrágszíj parcella szélességű Pusztafai-erdő árnyat adó fái között kanyargok tovább. Őzbak riaszt – engem és magát is. A Szombathelyi Parkerdő hétvégi házai mellé érkezem, a terület neve Kukulló. Mint a Küküllő, csak kevesebb ékezettel. Egy rövidebb szakaszon csak talpalatnyi hely maradt a kerítés és a csalános között a kéktúra ösvényének, de aztán egyre jobban járható úttá növi ki magát. A Parkerdei Büfénél jelenlétemet a büfé kerítésén lapuló egyendoboz rejtekében meghúzódó bélyegzővel igazolom. Egy liter Nestea fogyasztását irányozom elő, közben az egyik törzsvendég előadásában meghallgathatom „A sör szerepe a mezítelen csiga elleni prevenció lehetőségeiben” c. székfoglalót.

 

A büfével szembeni padoknál kisebb-nagyobb piknikező csoportok érzik jól magukat, és ezt helyesen teszik. A Parkerdő hűvösében vezető ösvényeken viszont a kóbor lőtéri kutyával sem találkozom, ezt helytelenül teszik. A Parkerdő összességében kifejezetten természetes erdő benyomását kelti, akármelyik középhegységünkben lehetne. Csak azok a szép tarvágások hiányoznak. Az egyik fára „18-30 éves pasikkal ismerkednék. Telefon: 06 …….” cetli van felragasztva. Nemcsak azért nem jegyzem meg a számot, mert én nem 18-30, hanem inkább 18+30 éves pasi vagyok. Alsóhangon négy-öt novella alapját képezhetné ez a cetli, gyökeresen eltérő végkifejlettel.

 

A térképemen jelzett sípálya már a múlté, a lábszánkózni vágyó vasiak a labancokhoz járnak. Tekergek egyet Szombathely Olad városrészében, majd a kilátóhoz érkezem. Nagyon szimpatikus, közlékeny úr fogad, tőle is kapok egy bélyegzőt „Oladi kilátó” felirattal. Én vagyok az első látogató aznap, előző nap is csak Jazzkedvelő járt itt. Szomorú. Felmegyek, a kilátást több oldalról is fák szorítják kordába, sajnos, pont a Kőszegi-hegység nem látszik. Vagy csak én nem láttam. Leereszkedem, megköszönöm, elköszönök. A nap során többször is eljátszottam a Bozsokig gyaloglás gondolatával, időm még bőven lenne, de nem bízom a tömegközlekedésben. Bozsokról autóbusszal érkeznék vissza Szombathelyre, és az autóbusz állomásról 15 perc alatt kellene átérnem a vasútállomásra, ott jegyet és IC pótjegyet vásárolnom és az aznapi utolsó vonatot is elérnem. Elég 5 percet késnie a busznak, és kénytelen vagyok Szombathelyen éjszakázni úgy, hogy másnap dolgozom. A kilátónál rápillantok a szombathelyi 35. busz menetrendjére: 10 perc múlva indul a Márton Áron utcából. A kérdés eldőlt, a Szomjoltó Büfébe teendő diplomáciai látogatást egy későbbi időpontra halasztom.

 

Rövidesen jön a 35. busz, a vasútállomásnál lepattanok róla, jegyet vásárolok, egy korsó sörrel megjutalmazom magam a restiben. Lepusztult alak gitárral a nyakában az egyik (ha nem a) legismertebb amerikai népballadát pengeti, de a hangja nem Eric Burdon-é. Robog velem a gyorsvonat, alig másfél órás késéssel érkezik a Déli pályaudvarra. Közben kiolvasom a Temesi kötet első részét, majd a velem szemben ülő ábrándos szemű fiatal hölgynek tartok gyújtó hangú szónoklatot a természetjárásról és a Kéktúráról. Nem sikerülhetett rosszul, mert nem Csókolom-mal köszön el tőlem Kelenföldön.

 

 

*Az itt leírtaknak ellentmond ugyan, de a Balaton szerelmese vagyok. Csak kicsit másképp, mint az itt nyaralók egy (nagy) része.