Jékely Zoltán

Júliusi éjszaka

 

Csillagvilágok hullton hullnak,

hullvást meggyúlnak és kimúlnak,

hullnak szegények sebesen,

egymásra merőlegesen;

hol a Tejút tündér övéből,

hol Andromeda nagy ködéből,

hullnak s mint csíbor a vízen,

cikáznak ők ezüstösen.

 

Órjási csóvák hullnak, szállnak,

imbolyognak és meg-megállnak,

de rájuk vicsorít a semmi

s gondolják: vissza kéne menni,

ezt gondolják, mikor az égből

hullnak, az Ismeretlenségből.

„Megint, ott is!” – hangod kiált,

ha búcsúzik egy-egy világ.

 

Hogy boldogságra van-e jussunk,

ne kérdezd, a bokorba fussunk,

meleg szénaboglyát keressünk,

csillag módra beléje essünk.

Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak,

de mi égünk, mint a kigyúlt Nap,

s ha ők hullnak a végtelenbe,

hadd hulljak én is az öledbe!