Szép Ernő

 

 

(Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.) magyar költő, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő. Nevét ma egy drámaírói díj viseli.

*

ÁKOM-BÁKOM

 

Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán,

Mikor a levelek már mind leszálltak,

Az őszi rajznak titkos értelme van tán,

Amit írnak az összevissza ágak.

Hogy fejtsem meg? Hogy értsem meg? Mit csináljak?

 

Mire való az eget is annyit nézni,

Figyelni felhők álomarcú népét?

Sohase tudtam emlékembe bevésni

Egyetlenegy felhőnek hő arcképét,

Kelnek, bomolnak, múlnak és az ég kék.

 

Mi van amott a hídon, micsoda szépség,

Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek?

Oszlopok, ívek; bicikli, kocsi, népség,

Híd alatt néma hajók jönnek-mennek.

Milyen egyszerű és nyugtot nem enged.

 

Mit érzek, ha ott űlök az orfeumban

S a színpadon négerek énekelnek?

E mély hangokban micsoda messzi bú van,

Sötét újjaik a banjon mit vernek,

Sötét megbánást, vérengző szerelmet?

 

*

Emlék

Az életet barátom szétszórja itt az élet,
Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam,
Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,
Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.

És képzelem még mindig, sejtem, gyanítom, várom
Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni
S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, visszajönni
És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.

Én mindennap megnéztem a felhőket az égen
Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek
És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek,
Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.

A felhők pártján voltam s virágokon borúlva
S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam.
S mégis mindig és mindig az emberek közt voltam
S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni:
Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen.
Hogy ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen
Ordítottam vón: álom! téboly! nem igaz semmi!

De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,
De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget
Ahogy tünnek mind a nagy porban, alkonyattájban.