M115 – 88 (98 km) a „Vigaszág”
Már 4 éve is meg kellett állapítsam, hogy a szervezők végtelen empátiáját, emberségét tükrözi a Hidegkútról (80 km) induló, akár Vigaszág-ként is nevezhető 15, illetve ez évben 18 km-es menekülő útvonal kijelölése, már-már „felkínálása”. Kis szerencsével az éjszaka beállta környékén elérhető ez a vízválasztó jellegű – a többihez hasonlóan elképesztő ellátási színvonalú – HabzsiDőzsi Pont. Etetnek, itatnak, kényeztetnek, s közben mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, „igény szerint” (a kritika legcsekélyebb jele nélkül) neveznek át, az amúgy valljuk be megfutamodást jelentő rövid távra úgy, hogy a végén még célkövet is adnak érte…
Ez a gesztus amúgy önmagában jellemzi a túra szervezőinek számomra felfoghatatlanul baráti és egyúttal nagyvonalú hozzáállását. Nem volt olyan pont, ahol ne kapták volna ki a kezemből, az itneres zacskómat pecsételésre, vagy ne töltötték volna meg a kulacsaimat sponserrel, colával, vagy mással másodpercek alatt. Akadt hely ahol szinte még be sem értem, már „lecsippantottak” anélkül, hogy észrevettem volna, vagy lefürdettek, lefektettek, betakartak. Volt olyan pontőr, aki 3 ponton volt talpon reggeltől másnap délig, s akárhányszor találkoztam vele ott volt a mosoly az arcán.
Persze az egyik csúcs, a célban fogyasztható esti gulyás előtt, a hideg Staropramen-nel a kézben sörözgetve a célhelyszín úszómedencéjében sztorizgatni. Bevallom a reggelire kínált lecsó kihagyását szinte jobban bánom, minthogy elbuktam a teljesítői pólót, de úgy éreztem az már tényleg nem fér bele vacsora után pár órával, főleg ha beleszámítom az előző nap letolt kókoszgolyók, pogácsák, házisütik, szalámis-szendvicsek, levesek, rizskókok, pizza által bevitt kalóriamennyiséget.
Otthon a zuhany alatt azon merengtem – jó két kilóval kövérebben, mint a rajt előtt - hogy hogyan képesek a pontőrők a hatalmas kannákat felcűgölni Tót-hegyesre, vagy Világosra, nem beszélve az előbbin kínált lekváros palacsinta hegyekről, amit – ne felejtsük el - valakinek még ki is kellett sütni…
A táskámat kipakolva kezembe akad a csippantót tartó kis szalagocska, ami persze szintén M115-ös díszítésű, és persze a kis kézzel festett célkő. Én egy söröskriglis fűben fekvős túrázósat választottam – úgy éreztem ezt „megérdemlem” (bár JB sörrel jelentősen jobban gazdálkodott…)
Köszönöm, jó volt veletek. Őrültek vagytok!
Zárásul egy kis sztori.
Világos-hegy 88 km. 10 km még a cél. Löw Andrissal beszélgetünk kicsit az UltraBalatonról, körbenézzük a hegyeket, majd diplomatikusan vázolja az előttünk álló útvonalat…
Gyökkettővel csoszogunk lefelé a meredek, poros csúszós hegyoldalban. Egyikünknek sincs már kedve lesérülni én mégis dobok egy kőkemény seggest, magam alá hajtogatva a lábamat. Szerencsére a szalagom nyúlt eleget, ezt most megúsztam. Ráadásként, még egy tüskebokor tart vissza a bőröm alá csimpaszkodva, de végül nagy nehezen levergődünk a dózerig. Visszanézünk a Világos-hegy felé, s látjuk, hogy jó ritmusban mozog két fejlámpa. A leggyorsabb hosszútávosok lehetnek, egyezünk meg. Na ezt azért nem hagyhatjuk. Így is elég silány a bizonyítvány, de hogy + 30 kilivel még hátba is verjenek? Harc nélkül nem adhatjuk meg magunkat. Recsegve ropogva indítjuk be a kocogást, alig észrevehetően gyorsulunk fel, de azért egy elfogadhatónak tűnő utazótempót mégis felveszünk. Szerencsére könnyen megtaláljuk az útvonalterelést, de a meglepi kanyarok, mászások, derékig érő gaz újra megfog minket. Egy hosszabban belátható szakaszon hátranézünk, s a két fejlámpa mindössze pár perc távolságnyira zsugorította a bő negyedórás különbséget. Ismét futni kezdünk, emelünk egy kicsit az intenzitáson , újra elkezdünk izzadni. Emelkedő jön, csak sejtjük a tetejét, de bevállaljuk a futást, csak így van esély lerázni a “kihívókat”. A lihegésem kezd hörgésbe fajulni ahogy átbukunk a dombocska túloldalára, de végig megmarad a futás. Kezdem élvezni: végre, mintha élnék. Újabb kanyar, majd domb, újabb hörgés, de vesszük az akadályokat. Távoli még a templom, pedig még azon túl a cél, legalább 15 perc amennyit ki kell tartani. Úgy érzem ez menne, de nem tudom mit bírnak a mögöttünk lévők. Próbálunk hátranézni, de a fejlámpák ezúttal nem tűnnek fel. Balázs megnyugszik kissé, olyannyira, hogy dobna egy sárgát is, de nem engedem, nem pazarolhatjuk el az előnyünket. A faluban még egy emelkedő jön, ezt már sétálnunk kell, de védhetőnek tűnik a pozi. Fentről aztán megint tűz elefelé, sikánok, szerpentinek, hajtűkanyarok, lépcsők, rohanás a házacskák között. Balazitonak St. Gervais jut róla eszébe, valóban emlékeztet kissé. A templom mellett a macskakövön egy kis bizonyatalanság, de közben feltűnik a cél és beérünk. Legalább ennyi… ha már Balazito tavalyi pályacsúcsától 4,5 órával el is maradtunk. A célban várjuk az üldözőket, de csak nem jönnek… Végül leesik a tantusz: nem lehetett másképp, minthogy a fényvisszaverőket néztük versenyzőnek… Na mindegy, így legalább futottunk is egy kicsit, meg éjfél előtt be is értünk.
Na hajrá!
