[Salomon Ultra-Trail Hungary 52 – 2015]

 

UTH111 vagy UTH52? Van, aki mindig a rövidebbet húzza. Én. Kérem szépen, a rövidebb táv csak relatív, megvannak nekem is a feszegetni való határaim, művészien ki lehet centizni egy ötórás futást is, ha sikerül.

Sajnos most annyira nem sikerült, elégedetlen vagyok. Félig.

 

Most már minden pozitív, hej, micsoda futás, micsoda izomláz, de miért a hátamban és a vállamban? Talán a kényszerű gimnasztikai gyakorlatok miatt? Ezúton köszönöm az éjszakai őrségnek :) a Lajos-forrás felé haladó sárdagonyás szakasz gyurmává dolgozását. Nagyon együttéreztem Veletek, ti hosszútávos szegények, mert én nappal már láttam is, amit Ti akkor a sötétben csak éreztetek, a cipőmarasztaló kulimászt, melyből a Pilist formázták. A pálya maradék részével nem is volt igazán gond, csak pár helyen kellett kétoldalra kitárt karokkal úgy futni a lejtőkön, mintha egy tíz centi széles pallón egyensúlyoznék. De nem igazán volt hátrány az aszfaltos Pegazus.

 

Kicsit előreszaladtam, de kezdjük az elejéről, ami nem indult túl jól, konkrétan egy ötezres helyett egy lilás színű új tízezrest tettem el kauciónak, amit persze nem fogadott el a „Crew”. Háromnegyed órát csatangoltam gyalog majd kocsival. A vasárnapi zárva tartást a korai időpont is súlyosbította, a Hév állomásnál lévő benzinkúton végre tudtak váltani. A pénz nem boldogít? Dehogynem, néha elég a konkrét fix címlet is az örömhöz, mert immár enyém lehetett a rajtszám!

 

Tavalyhoz képest sokkal-sokkal többen neveztek. Ezért nem éreztem reálisnak a tavalyi T50 harmadik hely megismétlését, de azért az első tízbe vártam magam. Ugyebár Biga nem tévedhet el minden évben, Pavel az első-ultrás orosz Stravas ismerős is nemrég futott három órán belüli maratont, és sokkolgat a négy percen belüli kilométereivel, és még ki tudja. Én viszont nagyon készültem a pályából. Elméletice és gyakorlatice is. 8 órakor rajtoltunk, eső sehol, de már akkor rövidujjús 18 fok volt. Két liter a hátamon. Zselék és magnéziumok betárazva. Indulás. Kis macskaköves szentendrei botladozás után már a Bükkös patak árnyas partján kocogtunk.

 

Érdekes, ahogy versenyek első perceiben már kialakulnak az erőviszonyok. Vársz öt percet, körbenézel és az első öt-tíz ember szinte meg is van. Egyvalakit hiányoltam, de meg is érkezett hátulról: végre személyesen is megismerkedtem a Strava-s Pavel-lal, kedélyesen beszélgetett velem, majd amikor már igen durva pulzusom kezdett lenni, el is engedtem. Nem szabad elfutni az elejét, egyszerű, mint a szög. Olyan pedig még nem volt, hogy a végét futottam volna el. Hja, a rutin :)

 

Rutin? Két évnyi Terep50 van mögöttem. Az elsőt még „az első ultrám”-nak tituláltam, aztán a félelem elmúlt, minden jelző a helyére került. Igaz, hogy ennél hosszabbat csak a tavalyi P85-öt futottam, szóval azért embert próbáló ez is.

 

Ennek ellenére szerintem elfutottam. Ennek oka pedig a korábban megénekelt Lajos forráshoz vezető sártömeg volt, melynek anyagát valószínűleg a néhai rakétasilók védelme miatt hozatták ide. Cuppanás, egyensúlyozás. Óvatoskodás, hogy a cipőbe ne menjen sár felülről, mert takarítani időbe telik. Csak pár kilométer volt, de jól leszívta az erőmet, mondhatom. A Lajos-forrásnál viszont nem álltam az első frissítőponton (10,2km, 1:03). Kis elgondolkozást okozott, hogy egy részen a jelölés eltért a hivatalos gps track-től, de volt megerősítő szalag is, hittem a nejlonnak.

 

Innentől nagyjából a későbbi első helyezett „pirospólós” Szakál Lászlóval futottam együtt. A Kisrigónál (Pilisszentlászló, 1:27:37; 14,5km) már a 3-4 pozíción voltunk, Szepessy Áron pedig előttünk három perccel. Bár ezt akkor még nem tudtam, mint ahogy azt sem, hogy Berta Gábor és Pavel kétszer is elkavartak Lajos-forrás után, pár perces előnyükből hirtelen 8 perces hátrányt csinálva mögém kerültek.

 

A Kisrigóban pár szem krékert vettem magamhoz, ittam, kulacsot töltöttem. Lehet hogy túlzás a zsák és kulacs egyszerre, de zsákba időkímélés miatt nem töltök. Ebből is látszik, hogy ez az ötvenes még micsoda egy sprint-táv. A hátamon a kétliteres zsák fele pedig várt: szerepe a Pap-rét utánra terveztem, ami a célig egy 19 km-es frissítő nélküli távolság. Hát lehet, hogy negyven kilométerig feleslegesen cipelek plusz súlyt, de milyen jó lesz majd később!

 

Pilisszentlászló-Visegrád. Szép útvonal. Ez már közös pálya volt a hosszúsokkal. Egy-egy megfáradt 111-esnek köszöntem oda, többség már eléggé magába fordult. A piroson le, Kaán forrásig. Nem is emlékeztem, hogy ennyiszer át kell kelni a patakon, amaz pedig bőven csordogált, szerencsére mindenhol át lehetett kelni száraz lábbal a köveken ugrálva. Viszont itt kezdtem el azon gondolkozni, hogy vajon miért nem megy ma? Célpulzus 157-160, helyette 150-152. Egyszerűen nem mentek a síkok, az enyhén lejtő laposak. A frissítőponton (Visegrád, 2:12; 23,4km) szénsavas kólába fojtom bánatomat.

 

A következő állomás Pap-rét. Szinte végig felfelé. A Kálvária-Fellegvár mászás igen meredek, éreztem hogy tavaly jobb voltam. A pirospólós pedig látótávolságban, kivéve amikor durvábban emelkedett. Az ilyen emelkedőkön közeledtem vagy előztem, laposon meg fordítva. És ez végig így is volt. Még ilyet. Közben Zserzseli termett előttem, megismertem, már sokszor láttam a youtube-on is :), ő kivétel ultrás volt, még képes volt beszélni. Nekem 3, neki 11 óra eddig. Ahhoz képest jól nézett ki.

 

Felértünk a tetőre, a Pap-rét frissítőpontjához közös oda-vissza szakasz volt. Olyan, hogy aki pár percen belül van, azzal szembe találkozol. Szakál László fél, Szepessy Áron három percre volt előttem. Miközben az üdítően hűs isoitalt kortyolgattam, mondják SK-ék hogy 3. hely. Mi? Megint kavarás volt előttünk? Igen, az első sem hitte el hogy első. Ajjaj, akkor hát meg kell küzdeni. Főleg hogy a visszavezető úton pár perc késéssel jöttek szembe a követők. Talán a korábban eltévedt Berta Gábor is itt jöhetett szembe, de nem vettem észre. Mert ha észreveszem, ideges leszek, annyival gyorsabb volt az elején, hogy nem vagyunk egy kategória. De hát így sem volt nyugalom, elvégre verseny van, időre, őrület.

 

Ámde mielőtt még a S jelzés lejtős szerpentinjéhez értem volna, bejelzett a vádlim. Bevettem az összekészített Mg-Ca tablettáimat, és ittam. A pirospólós kikerült látótávból, megúsztam. A szerpentinen már jól nyomtam, de azért vigyáztam minden lépésre, közben néztem le. Itt pár éles kanyarban lelátni mélyre, de semmi jele nem volt az előttem lévőnek. A lejtő végén fordító, sárga pötty jelzés, Hétvályús forrás, 700 méteren majdnem 200m szint. Nyami. Szerencsére nem csúszott, ez a rész nagyon jól ment ismét, bár a bejáráson sokkal fickósabbra sikerült. Végre beelőztem, ismét második helyen futhattam, itt szerintem legalább egy perces előnyt összeszedtem, pedig a tetején még le is tévedtem az ösvényről. De mire a Vörös-kőhöz felértem már megint „bugyborékolt” a vádlim, ne már görcs vigye el a versenyt, ittam és óvatosra vettem a piros jelzés downhill szakaszát. És nem csaptak hátba így sem.

 

Az Álló-réttől számítottam az utolsó szakaszt. Kb. négy és fél órája futottam, talán 9-10k lehet hátra, Margit-szigetre kifutásra konvertáltam a hátralévő távot. Az S+ jelzésen kell elérni a Pap-réti aszfaltot. Itt is próbáltam erőltetni, de nem ment. A kanyarok után próbáltam a belső íveken elbújni, nehogy megmotiválódjon bárki, aki üldöz :) Legalább végén a lejtőzésben tudtam jól ereszteni, ez a nagyszerű csúszós lejtőzés tényleg tetszett!

 

Aszfalt. A Skanzen feletti erdészház sorompójánál megpillantottam Szepessy Áront. „Ennek nem örülök” mondtam, mert hát nem éreztem, hogy az utolsó 7 km-en kellene elkezdenünk gyilkolni egymást. Ő is észrevett és távolodott. Viszont mire a Skanzen sarkához, a Szentlászlói főúthoz értünk, hátulról megjelent Szakál kolléga is és közeledett. Majd utólért, elhagyott. Erre Áron is elkezdett lassulni majd sétálni. Baja volt.

 

Szóval második hely? Nem kéne ritmust váltani és megpróbálni a lehetetlent? Jó lett volna, de hát az ilyenkor már nem megy. Csak abban bíztam, hogy elöl megreccsenés lesz, de a távolság nőtt köztünk. Egy saját versenyt az órával is futottam, szerettem volna 10km/ó fölé, azaz  a hatperces km-eken belül kerülni, ez is motivált.

 

Közben az idő is nyári lett, délután egy óra volt, nyílt terep, tűzött a nap. Markomban szorongatott Garminom már harminc fok fölött mutatott, érzésre volt is annyi. Legjobbkor jött a Szentendrén a lakott terület első kék kútja, majd a Bükkös patak melletti árnyékos rész. A szentendrei belvárosban tapsoló turisták között futottam be, mondjuk tényleg más a hangulat, mint egy üres hűvösvölgyi utcán sprintelni.

 

Négy perc múlva Berta Gábor is befutott, harmadik lett, huh, egész közel volt.

 

Mind a szervezés, mind a jelölés jó volt. Versenynek is izgalmas volt, a folyadék frissítési taktika is bejött. Még túl is biztosítottam, mert több mint fél liter ital maradt a zsákban.

Célban gulyás, csalamádé, kávé, meleg vizes zuhany, technikai póló.

Élmény volt a nap, köszönöm nektek kedves szervezők, készséges frissítőpontosok.

 

53,5km; 1850m szint;  5:15:22;  5:54/km

 

https://www.strava.com/activities/310669598/overview

http://ultratrail.hu/wp-content/uploads/2015/05/salomon-uth-52-km.pdf

 

Kaja:

Reggeliztem otthon egy zsemlét, verseny előtt egy Mars szeletet, verseny alatt ettem négy Powergel zselét, másfél liter bekevert Basica port ivózsákból. Összesen 4-4,5 liter folyadékot ihattam. Mg+Ca tabletták: 3x (mindig amikor megijedtem a görcstől)

Ami az edzésmunkát illeti, abból még jócskán van hátra, most nem sikerült futósebességre konvertálni a kerékpáros kilométereket. 

 

P.S.

A hosszúsoknak külön elismerés, az ismert esős körülmények után már a rajthoz állni is bátor tett volt. Hát még ami utána jött! Azt hiszem, én kihagytam volna.

További tisztelet minden „rövides” futónak is, hiszen ha megnézzük, a rövidebb táv időeredményei is bőven belelógnak az ultra fogalmába! Mindenki legyőzte magát, a lustaságot, és a hitetlenkedő munkahelyi kollégákat.