UTH 2015

 

Jucikám már sokat tapasztalt, de láttam a szemében, hogy most tényleg marhaságnak látja ezt az egészet. Folyamatos, özönvízszerű eső napok óta, az előrejelzések szerint tovább romló körülmények, éjfélkor rajt, majd 112 kilométer a Pilis-Visegrádi hegységben, több mint 4000 méter szintemelkedéssel. Én sem számítottam lakodalmas rockra, nyilvánvaló volt, hogy szügyig saras lesz a pálya.

 

Tervem nem volt, nem jártam be az útvonalat, nem ismertem a terepet, csak a sok elrettentő bejárás-infókat hallottam. Valamiféle tét nélküli magabiztossággal vártam a rajtot. Erősnek éreztem magam, gondoltam másnak is esik, másnak is saras, a terep meg úgyis tökmindegy, hiszen a 150-es pulzus síkon is 150 meg hegyen is…

 

Szóval rajt, tényleg hangulatosan; fejlámpákkal, macskakővel, botos sporttársak medencetájéki szúrásainak kikerülésével. Kényelmes tempót veszek fel, középmezőnybe is kerülök. Az erdőbe érve a klasszikus mondás jut eszembe: „Tudtam, de nem hittem”. Vastag, masszív sárburkolat várt, marasztalt minket. Hamar egyedül találtam magam, magányosan róttam utamat, az állandó koncentráció, a folyamatos derékből-karból-felsőtestből-combból-fejbúbból végrehajtott egyensúlyozás eléggé kimerítő volt. A csúszkálástól eltekintve amúgy nagyon élveztem az éjszakát. Tökegyedül az éjszaka közepén, egy hegységben, sárral, köddel, terepviszonyokkal küzdeni - van valami mélyről jövő, öntudatot, önbizalmat növelő hatása az ilyen szélsőségesen egzisztenciális élethelyzeteknek. Mondjuk, amikor a köd megtörte a fejlámpa fényét, ami így nem jutott le a talajig, ami ugye csumasár-kő-gyökér volt, akkor néha tényleg úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban loccsanhat az agyvelőm az anyaföldre. Közben rájöttem, hogy ha kézben viszem a lámpát, és a földhöz közelebb tartom, akkor legalább a talaj kontúrjait látni vélem. Szerencsére megúsztam egy faágfülönszúrással, egy sziklamedvepuszival, és szürkületkor egy hátraérkezéses duplaleszúrtrittbergerrel, ami egyben a fejlámpám elmúlását is jelentette – épp ideális pillanatban.

 

Az első 4,5-5 óra a fentiekkel megspékelve, igazából jól telt, jól is éreztem magam, nem puffogtam a körülményeken, tényleg az „annyira rossz, hogy az már jó” hatása volt mindennek. A futás jól ment, előzgettem folyamatosan, Lajosforrást (10 km) teljesen kihagytam, egyből ráfordultam a Bölcső hegyre (vicces, hogy mennyire más egy hegynek a karakterisztikája attól függően, hogy mikor jön szembe… A T100-on ez egy komoly mumus volt 80 felé, most meg csak egy pukli). Dobogókő a ködös-homályban a túlélésről szólt, ahogy Klastrom és Pilis tető is. Jól haladtam, kicsit sajnáltam, hogy a sár miatt a lefeléket nem tudom jól tolni, de gondoltam legalább nem futom el nagyon az elejét.

 

Dömös előtt megint volt egy kis megingásom, nem kívántam a kaját, kezdtem megrogyni, de észnél voltam, tempót visszavettem, ettem sótablettát, magamba erőltettem pár csepp gélt, apró falatonként egy-két harapás szeletet, ittam vizet, izót apránként, nehogy tüszi legyen. Szerencsére éppen ekkor jött Prédikálószék, amit így is-úgy is kényelmes és óvatos gyaloglással terveztem. Három arc is állva hagyott, nagyon tolták, futottak még a sziklákon is. Mivel a zihálásuk a fél hegyoldalt betöltötte, gyanítottam, hogy hamarosan találkozom még velük.

 

A csel megint bejött, a csúcsig egy büdös métert sem futottam, és „frissen” értem fel. Laza futásra váltottam, és folyamatosan gyorsultam. Helyrejöttem energetikailag is, újra komfortos volt minden. Lepencei betonon nagyon jó kis tempót mentem, visszaelőztem a hörgős csapatot, és még pár sporit. A legtöbbet megint a frissítőponton hoztam, amikor odaértem vagy négyen falatoztak, amíg megkérdeztem, hogy ugye lesz leves Pilisszentkereszten, addig belemarkoltam az almába és a banánba, és már elfelé menve hallottam csak az igenlő választ, miközben egy halk „Ennyi?” hangzott el a másik frissítőtől. Sokat lehet ezzel spórolni az időn, igazából csak akkor álltam meg, amikor tölteni kellett a zsákomba vizet.

 

A Lepence utáni rézsűn azt hittem nem jutok át, egy meredek hegyoldalban kellett elfutni 3-400 métert, de annyira saras volt a kis ösvény, hogy folyamatosan lecsúsztam róla. A patakmeder fantasztikus volt, nagyon élveztem, hogy egy köves, kitört fás-gallyas mederben kellett nem látható úton menni. Vadregényes volt. A pilisszertkereszti ponton cseréltem zoknit, toltam egy langyos levest. Jól esett a személyzet figyelmessége, Pepe kérdés nélkül töltötte a zsákom, kedvesek voltak. Az Apát-kúti völgyben jól haladtam, még mindig kitartott a prédi óta visszatért flow. Kezdtek jönni a rövidtávosok, mindenkinek volt egy-két jó szava. A Visegrád előtti betonon még ment a 4:40-es tempó, pedig már 80 körül jártunk. A fellegvár felé utolértem Kurucz Andrist, láttam, hogy küzd, nyomja, hajtja. Biztos voltam benne, hogy lefelé elmegy majd, de egész sokat mentünk egymás környékén. Mostanában gyakran van ez így, versenyeken már-már ő a referenciapontom, hogy jól haladok-e.

 

Pap-rét-ig sokat futottam a felfeléken. Ezek a lankák már kínálják, hogy gyalogoljon rajtuk az ember, pont szar rajtuk futni, de itt rengeteg időt lehet elveszíteni. Már elvezett a futásomból a dinamika, kezdődött a vánszorgás. Megjött Barni is, rövidebb távon indult, nagyon jól mozgott, lelkesített, hogy szurkolt nekem kicsit.

 

Pap-réten (90 km) feltankoltam. Nem kívánta már ezt az utolsó 20 km-t sem a gyomrom, sem lábam, sem a fejem. Éreztem, hogy gélből már egy cseppet sem tudnék lenyelni, almát, banánt ettem, meg pár szem krékert. Jobb híján töltöttem a kis palackomba helyi izót is, bár nem reméltem, hogy le fog csúszni. Andris valahol itt maradt el, én nagyon készültem a Vörös-kőre, amiről többen is írták, hogy gyilok lesz. Előtte egész jót downhilleztem, újra pörögtek kissé a lábaim, sorra szakítottam le a rövidtávos versenyzőketJ A hegy előtt rápróbáltam a helyi izóra, ami istenien finom, hűs, mennyei nedűnek tűnt. Nagyon finom volt, azonnal lehúztam az egészet. Aztán 98 km-nél jött ez a dolog, az a mérhetetlen mértékű szopatás a szervezők-pályajelölők részéről. Gyakorlatilag egy függőleges fal, amin kézzel-lábbal, combbal kell felvonszolnod az előző 13 órán széjjelharcolt hústömegedet. A legnagyobb izomlázam a vállamban és a karomban van, szerintem ettől. Mindegy. Elmúlt ez is, a csúcson egy kedves néni tapsolt és közölte, hogy innen már csak lefelé lesz a célig. Hohó, jól éreztem magam, gondoltam, két szigetkörnyi lejtő még simán bennem van, úgyhogy elkezdtem kicsit tolni lefelé, el is hagytam két hosszútávos versenytársat, amikor is egyszer csak jött egy emelkedő. Gondoltam, futok, mert biztos mindjárt vége, de nem, egész hosszan ment. Elátkoztam a kedves nénit hetedíziglen, de szerencsére még időben megálltam, és elfogadtam a helyzetet, nem ástam magam mélyebbre.

 

A szentendrei skanzentől kezdtem befordulni. nem esett már jól, nem kívántam az utolsó 5-6 kilométert, A városban kicsit elkevertem, egy hajtűkanyar a 112 km-es pálya legkisebb méretű nyilacskájával volt csak jelezve, de az órám, rajta a track-kel hál istennek kéznél volt. Egyszer csak szembe jött zserzseli, kissé egzaltált állapotban. Nem hitte el, hogy fel kell még menni a kő hegyre, és az utat keresgette vagy negyed órája. Együtt értek el a reggeli közös szakasz elejét, ahonnan már ismertük a pályát. Ő elhúzott, én vonszoltam magam. Éreztem már, hogy nincs több kraft, hogy itt a vége. Szerencsére találtam egy működő kék kutat, ott nyomattam a fejemre vizet, hogy magamhoz térjek. Az éjszaka viszontagságai után az elmúlt 3-4 óra tűző napsütése betette a kaput mostanra. A városon belül majdnem megálltam sétálni, egyszerűen elszállt minden erőm. Azért kitartottam, és a belváros tapsoló közönsége előtt haladtam acél felé. Szememmel kerestem a gyerekeket, velük szerettem volna befutni, de nem láttam őket. Közben lehajrázott egy spori, de nem zavart, mert úgyis gyorsabb volt nálam, valószínűleg eltévedhetett a városban.

 

Végül egyedül futottam be, boldogan, elégedetten, Barni kezembe nyomott egy sört, amiből kortyoltam párat, nagyon jól esett.

Szuszogás, nyögdécselés, pacsik, gratulációk, vánszorgás, tusolás, masszázs, gulyás után befutott a család és a barátok is, akikkel este 7-ig még kajáltunk, fagyiztunk, korzóztunk a napsütötte Szentendrén. Szuper nap volt.

 

Sportszakmai és gasztronómiai rész:

 

150-es max pulzus volt a terv. Ezt a sár és a láthatósági viszonyok miatt egy idő után nem tudtam jól kontrollálni, az órám helyett a talajt néztem. Inkább 153-155 lett az a 150. 6 óra után valamivel esett vissza a pulzusom, és onnan már nem is nagyon tudtam feltornászni, még a meredek felfeléken sem. Viszont a 140-eket tudtam tartani, és végig futottam, még ha be is lassultam. Még 100 felett is mentek 5:30-as kilométerek.

Combjaim, izomzatom rendben voltak. A masszőr szerint nem voltak komoly károk a lábamban – a sár miatti kímélő üzemmód megtette hatását.

 

A kajálást gélekre, szeletekre és izóra alapoztam, plusz a frissítőpontokra. Elfogyott 8 gél, egy sponser szelet, 3 csomag sponser izo zselére keverve, kb. 4-5 liter víz, pár gerezd alma, banán, egy kocka csoki, pár darab kréker. Szerintem kicsit kevesebbet ettem, mint kellett volna.

Ami viszont nagyon bejött az a sótabletta. Kétóránként ettem, amikor megzuhantam akkor sűrűbben. éreztem, hogy ez segített rendben tartani a gyomromat.

 

A fellegvár felé 85 körül megint elkezdtem érezni a felázott talpam. Nem tudom, mit lehet ezzel kezdeni, de valamit ki kell találnom a jövőben.

 

Nehéz pálya volt, bár most a körülmények miatt lett kifejezetten extrém. Az időmnek nagyon örülök, 15 órával is nagyon-boldog lettem volna, így a 14:20 több, mint csodás. A helyezés nem számít, de azért jó érzés, hogy nem kell lapozgatnom a listában, hogy megtaláljam magam.

 

Gratulálok mindenkinek, aki elindult egyáltalán, aki eljutott valameddig, és persze annak is, aki végigment.