.kaktusz

Tudod, arra gondoltam, milyen kár,
hogy az ember nem tud olyan lenni,
mint amilyen a Nap, olyan rendületlen,
mindig csak mosolygó, boldogságot sugárzó:
mint a Nap,

ki nem vár visszajelzést, nem kedvetlenedik el,

amikor felhő takarja előle a Földet,
nem búvik maga is a felhő mögé, vár türelmesen,
ha egyszer kinyílnak a felhők ablakai
ne kelljen őt keresni, ha már lehet,
időt nem veszítve tudjon áramolni,
ne kelljen őt keresni, szólongatni…
sajnos én nem tudok ilyen Nap lenni, mikor nem látlak,
mikor pedig tudom, ott vagy valahol a felhő alatt,
most lenne a legjobban szükség rám:
olyankor én mégsem tudok mosolyogni,
olyankor nincs bennem adható boldogság,
olyankor semmilyen boldogság nincs bennem,
olyankor olyan leszek, mint ki nagy beteg,
mint aki rászoruló, maga alatt levő,
pedig akkor kéne leginkább fent lennem,
magamon felülről kéne boldogságot sugároznom,
ha egyszer végre kinyitod az ablakot,
vidám, szeretettel teli kép fogadjon,
lásd: nincs semmi baj, ha nem látsz is ragyogok,
nem, sajnos, ha nem talállak, nem tudok mosolyogni,
belebújok a felhőkbe, ahelyett, hogy elkergetném,
vagy legalább megvárnám, míg elfújja őket a szél...
akkor tűnök el, mikor legjobban szükséged van rám,
olyankor van leginkább szükségem rád.