Gyorsan megírom ebéd előtt a Borvidék beszámolót, így legalább nem száll el a kezem a billentyűzeten :-D

Szóval Szombaton 10:30-ra odaértünk a versenyközpontba, a gyerekek megkapták a 178-179-es rajtszámot a 200-ból, így el tudtak indulni az 1 kilis versenyen, én meg felvettem a csomagot, ami nem volt túl bőséges, de hát ide nem is ezért megyünk, hanem szenvedni...

A gyerekek szépen lefutották a maguk távját 13 órától, kisebbik fiam lelkendezve mondta, hogy meg sem izzadt (pedig azért futott rendesen), így készülhettem a megmérettetésre. 

Az idő, hát igen, kicsit melegebb volt, mint szeretem, 26C lehetett és verőfényes napsütés, de inkább ez, mint az esti vihar. Kicsit késve elindult a rajt, és rögtön a 2. kilométertől felfelé kaptattunk. Egyesek már itt is belesétáltak, de hát én tavaly nem csináltam ilyet (csak lassan futottam néhol:-)), szóval előzgettem, vigyázva, hogy a pulzusom ne haladja meg a félmaratoni utolsó harmadára jellemző értéket. Aztán 4,5 kilinél vissza a városba, hogy jöjjön a következő etap, amit szintén futva és előzgetve teljesítettem, majd a harmadik, ahol szintén előzgettem, pedig itt már kezdett marha sok lenni a jóból. Ez egyébként érdekes helyzet volt, mert felfelé elmentem pár futó mellett, akik aztán lefelé úgy döngettek, hogy porzott a mészkő utánuk, és le is hagytak. Mindegy, sok volt még hátra, és addigra már annyira meleg volt, hogy frissíteni is megálltam egy helyen. 

Na, a Heinmann (?) pince hűvöse már kisebb megváltásként ért, utána a síkon még tartottam magam, majd a kaptató keményebb részén a combom azt mondta, hogy elég, ő nem emelkedik annyira, mint kérem. Odavágtam neki kettőt, majd még kettőt, de megmakacsolta magát... Ezek után belegyalogoltam, leszegett fejjel, hogy ilyen szégyen ért. Aztán körbenéztem, és mindenki gyalogolt mellettem. Majd ahogy kicsit enyhébb lett az emelkedő, futásra váltottunk, de az idő alapján láttam, hogy nem lesz meg a 2:10 alatti vágyálom, csak ha nagyon belehúzok, és lefelé bőven 4:30-on belül repesztek. Nem repesztettem annyival, de megközelítettem, így már lefelé sem előztek vissza, talán csak egy Sipi pólós magas srác. A következő emelkedőn már kétszer is sétáltam, a végén kifejezetten szarul nézhettem ki, mert az egyik rendező megsajnált: 

- Mindjárt itt a dombtető, és utána már csak leejt végig.

Na ez tényleg nagyon jó hír volt, maradék energiáimat a combomba préseltem, és igyekeztem tovább. Aztán eljött a leejtő, és végre ismét értékelhető futómozgást végeztem. Szinte el sem akartam hinni, hogy tényleg nincs több domb, semmi újabb megpróbáltatás, hanem kiengedhetem a lábaimból megmaradt roncsokat, hogy szaladjanak. Időről időre felrémlett, hogy a következő kanyar után úgyis jön valami kis aljas meglepi, de nem jött, a város utcáin pedig megnyugodtam, hogy most már tényleg mindjárt vége. Gyorsítani viszont nem tudtam, mert hiába volt leejtő, hiába bírta volna még a lábam a kicsit gyorsabbat, de beszúrt az oldalam annak ellenére, hogy nagyon figyeltem a légzésre, a testtartásra. Éreztem, hogy sípolok lélegzetvételnél, kissé fáj a tüdőm. A cél előtt azért még kipréseltem magamból az utolsó energiamorzsákat is, hogy a cél+1méterig bírjam szuflával, majd 2:15:38-cal, abszolút 135. helyen az 1000-ből beértem. Célban Márkus Öcsi láthatott rajtam valamit, mert megkérdezte jól vagyok-e. Hát, amikor neveztem, akkor voltam rosszul, azt hiszem. Csak annyit bírtam kinyögni, hogy a tavalyi aljas volt, ez viszont kegyetlen. Szavaimat dicséretnek vette. Az is volt. Jövőre ugyanott.