A jelentős folyók nevét a közvélekedés teoretikusan a legrégibb keletű földrajzi nevek közé sorolja, mert a teljes hosszuk mentén kevesebbszer cserélődött le egyszerre a teljes népesség, így nagyobb a hosszon tartó átörökítés esélye, mint a kisebb földrajzi kiterjedésű toponimák esetén. — Minden nyelvre jellemző változások egyike a hangtestek rövidülése, pl. a szinkópa (magánhangzó-kiesés a szó közepéről), a szóvégek lekopása. Ezekben a változásokban a földrajzi nevek is részt vesznek: és a régi, stabil megnevezések régebb óta vesznek részt, mint az újabb keletkezésűek, így természetszerűen rövidebbek. Egy hasonló – bár fiatalabb, de pont ezért szemléletesebb – magyar változáshoz vö. a –falva utótagú településnevek –fa alakúvá rövidülését. — Nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy a nagyobb folyók neve rendszerint rövidebb, mint akisebb vízfolyásoké.

 

A fenti példán kívül a rövidülés a magyar nyelvre is jellemző: a mai három szótagos Fehérvár helynév a XI. sz. közepén a Tihanyi Alapítólevélben még öt szótagból állt: feheruuaru. A magyar nyelv a késői ősmagyar korra elvesztett minden eredeti szóvégi rövid magánhangzót, a mai szóvégi magánhangzók pedig bonyolultabb hangkapcsolatok egyszerűsödései. A mai magyar fa ’fás szárú növény’ szó rekonstruált elődje *puwɜ, a búza ’gabonanövény’ oszmán-török párhuzama buğday s í. t. — Így a mai –a végű magyar helynevek is vagy átvételek, vagy hosszabb hangalakok egyszerűsödései (vagy mindkettő).

 

A sok –a végű víznévre az a magyarázat, hogy egyébként is sok az –a végű szó. Ezek közül sokat a szláv nyelvek és a középkori latin közvetítettek. E két nyelvcsoport közös jellemzője, hogy a nyelvtani nem a szóvégekben alakilag is kifejeződik, és a nőnem tipikus végződése mindkettőben –a. Ez tehát azt jelenti, hogy a főnevek durván harmada ezekben a nyelvekben –a-ra végződik. Ráadásul a ’víz’ jelentésű szó (szláv voda, latin aqua) is nőnemű, csakúgy mint a ’folyó’ (szláv reka ~ rijeka, latin flumen). Ha tehát egy folyónévről kell a nyelvközösségnek döntenie, hogy az milyen nemű, akkor adódik, hogy nőnemű lesz, így a neve is –a-ra fog végződni. (NB. A vizek „nemisége” kifejeződik abban, hogy e népeknél a vízhez kapcsolódó mitológiai lények túlnyomóan nőneműek voltak.)

 

Nem említettél ilyet, de a környéken több folyó neve azért –a végű, mert olyan elhomályosult összetétel, amelynek utótagja az ógermán *ahwō ’(folyó) víz’ szó (a latin aqua rokona). Ez a gótban is adatolt mint ahva, a németben pedig aha > ahe > Ach alakokon keresztül redukálódott –a-vá. Ugyanez a redukció megtörtént a skandináv nyelvekben is, ott dán-svéd-norvég å (régen aa alakban is írva), izlandi-faröeri á az alakja (és itt a közszói használata is megmaradt). — Jellemző német példa a Duna két forrásága, a Brege (1234: Brega) és a Brigach (10985: Brigana): mindkettő egy ’hegyi folyóvíz’ értelmű germán szóösszetételből eredhet, amelynek ófelnémet megfelelője *bergaha, a góté pedig *baírgahva lehetett.

 

Szajna: Ilyen alakban először 1818-ból adatolja Kiss Lajos, 15 évvel korábban még Szejne volt. Az –a végű magyar név a német Seine hibás, betűejtéses [seinə] hangalakjának átvétele a végződés latinosításával. Hasonló latinosításhot vö. német Göttingen > magyar Göttinga stb. — A német név az egy szótagú francia Seine [sεn] átvétele, amelynek a helyesírása az ófrancia két szótagos ejtést tükrözi. A folyónév ókori latin formája a három szótagos Sequana volt. Ez egyesek szerint preindoeurópai eredetű, mások a kelta istennévből vezetik le, amely a mai francia Saône folyónak is nevet adó Souconna kelte istennő névváltozata lehet. (A Saône-t az ókori rómaiak Arar-nak nevezték.)

 

Rajna: Ilyen alakban először 1757: Raina. Ez a német Rhein átvétele a szóvég latinosításával (hasonlóhoz vö. Szajna, Elba, Majna). Korábban Rén(us) volt a magyar neve, vö. rénes ~ rénusi forint ’rajnai [a Rajna menti fejedelemségekben vert] forint’. Ez az ókori latin Rhenus (~ görög Ῥῆνος) név tudós továbbéltetése. Ezt ’folyó’ jelentésűnek értelmezik az indoeuópai *rei̯ ’folyik’ tő -no- tőképzős származékaként. Vö. pantha rhei ’minden folyik’ (értsd minden mozgásban van) ógörög szólás, ill. a középír rían ’tenger’ szó. — Ha nem is ők alkották a nevet, a kelták tartották fent a nevet az írásos korig. Toszkánában is ered egy ugyanilyen etimológiájú nevű folyó, a Reno, amely a Pó deltájától délre ömlik az Adriába. — NB. Ez a folyónév így csak a modern magyarban végződik -a-ra.

 

Majna: 1883-tól Majna a német Main végének latinosításával. Ókori latin neve Moenus, és indoeurópai eredetűnek vélik: egy hasonló szó maradt volna meg litvánban maivas alakban és a ’mocsaras talaj’ jelentésben. — NB. Ez a folyónév így csak a modern magyarban végződik -a-ra.

 

Duna: Korai magyar fejlemény (1210: Agduna ’Ág-Duna, a mai Mosoni-Duna’), amely az északi szláv Dunaj folyónév átvétele. A szóvégi –aj > –a változáshoz vö. fentebb a búza szót. Az északi szlávok szóvégi –j-je lágy v-ből lágyult tovább, és ők a germánoktól (gótoktól) kaphatták *Dōnavi formában, akik pedig a görög Δανούβιος ~ latin Danubius nevet vették át. Ez utóbbiak forrása pedig egyesek szerint egy középiráni *Dān-avya- lehetett, amely az középiráni dānu- ’folyó’ (> oszét don ’folyó’) továbbképzésének látszik. Mások szerint a forrás ennek *Dān-ou̯i̯os párhuzama (hasonlóan mint a walesi Donwy folyónévé). — NB. A latinban és görögben a név hímnemű talán a hímnemű fluvius, ill. ποταμός ’folyó’ köznevek hatására. Ezt kivetően a név a germánban, szlávban is nőnemű (tehát nem –a végű). Így a folyónév csak a magyarban –a végű másodlagos hangváltozás eredményeképpen. (Az középiráni végződést nem tudjuk, a fent csak a rekonstruált tőalak szerepel.)

 

Drina: Az ókorban még más végződéssel szerepel: latin Drinus, görög Δρίλων, korábbi Δρείνος ~ Δρείλων. A magyarban későn, a XVI. sz. közepén adatolható, itt a délszláv Drina név átvétele. Az –a végződést a szlávok tehették a névre a nőnemű szláv reka ~ rijeka ’folyó’ köznév analógiás hatására. — Távolabbi etimológiát nem találtam.

 

Boszna: A magyarban a délszláv Bosna ['bôsna] folyónév átvételéről van szó, amelynek ez a hangalakja a szlávok  közt alakult ki. A középkori latin forrásokban Bosana, Bosina, görögül Βόσωνα formában fordul elő. Az ókori említései bizonytalanok, a Bathinus folyónevet próbálják egyesek hozzákapcsolni. Az etimológiáját leginkább egy illír *Bass-(i)an-a(s) képzésben vélik megtalálni, amelynek *bass- alapja az indoeurópai *bhog- ’folyóvíz, patak’ tő folytatása, mint a német Bach ’patak’ szó. 

 

Elba: Magyarul először 1853-ban említik Elba alakban a német Elbe (nn.) végének latinosításával. Az ókorban Albis alakban említik a nevét, a középkorban Albia is előfordult, de ez már a latin alba ’fehér’ szó népetimológiás hatását mutatja. A neve voltaképpen egy ’folyó’ jelentésű germán közszó, amely ilyenformán a skandináv nyelvekben maradt fent máig, vö. svéd älv, dán-norvég elv, izlandi elfur.

 

Dráva: Ókori neve görög Δράβος, latin Dravos ~ Dravus volt. A mai –a végű névalakja a szlávban alakult ki, vélhetően a rěka ’folyó’ közszó analógiás hatása miatti nemváltással. A magyarba korán bekerült a délszlávból (XII. sz.-i írásos említése van). — Többen az indoeurópai *drou̯os ’futás; folyás’ szóra vezetik vissza, amelyet az óind draváḥ ’futás, gyors mozgás; folyósság, folyadék’ szóval igazolnak.

 

Száva: Ókori neve görögül Σάουος, latinul Savus. A mai –a végű névalakja a szlávban alakult ki, vélhetően a rěka ’folyó’ közszó analógiás hatása miatti nemváltással. A magyarba korán bekerült a délszlávból (XII. sz.-i írásos említése van). — Az indoerópai *sou̯os ’nedves dolog, folyadék’ szóra vezetik vissza, talán az illír *savas ’folyó’ közvetítésével.

 

Kupa, Kulpa: Az ókorban görögül Κόλαπις, latinul Colapis. Ezt összetételként értelmezik, amely olyan indoeurópai nyelvben keletkezik, amelyben az alapnyelvi kʷ hangból p lett, az –apis utótag így a latin aqua rokona lehet. A Kol- előtagnak ’görbe’ vagy ’világos’ értelmet próbálnak tulajdonítani. A délszlávok a nevet Kъlpa > Klpa formájúra alakították, és ebből a XVI. sz.-ban lett horvát-szerb Kupa, szlovén Kolpa [kou̯pa] (vö. szláv dlga ’hosszú (nőnemű)’ > szerb-horvát duga, szlovén dolga). — A folyónév magyar forrásokban a XII. sz.-ban igazolható (Culpe [latin birtokos eset], egy-kétszáz évvel későbbi másolatban): ez még a régebbi szláv Klpa formából ered a névkezdő mássalhangzó-torlódás feloldásával. A Kupa újabb átvétel.

 

Tisza: A honfoglalás előtti forrásokban görög Πάθισσος, Τισσός, latin Pathissus, Tissus, Tisia formákban jelentkezik. A Pa- előtagú és anélküli formák egymáshoz való viszonya kérdéses. Egyesek egy trák-dák *patis ’víz’ szót keresnek benne (amely a szanszkrit pāthas ’víz’ szó alapján feltételeznek), mások az indoeurópai *ti-sjo- ’olvadék (víz)’ képzést látják benne. Ez utóbbi esetben a pa- ’el-’ értelmű előképző lehet. Az is lehet, hogy két név keveredik, illetve korabeli népetimológia lépett fel. — A magyarba és a németbe (Theiß, Teiss nn.) a nevet a szláv közvetítette .

 

Volga: Tisztázatlan etimológiájú név, amely nem megy vissza az ókorba, Ptolemaiosz Ῥᾶ (Rha)-ként ismeri (ezt őrzi a mordvin Рав(a) / Rav[a]). A szláv etimológia a nevet összeköti a cseh Vlha és lengyel Wilga folyónevekkel, így az orosz волглый (volglij), cseh-szlovák vlhký, lengyel wilgotny ’nedves, nyirkos’ szavak tövéből származna. Van finnugor etimológia is, amely a Vologda helynévvel kapcsolná össze, amely ezáltal a magyar világ ’világosság’ szó távoli rokona lenne, vö. keleti cseremisz волгыдо (wolγə̑δo) ’világos’, régi Волгыдо (Wolγə̑δo) ’Volga’, finn valkea ’fehér, világos’, valko ’fehér ló/állat’, észt valge ’fehér, világos’. — Az Etelköz helynév tanúsága szerint eredetileg a magyarok a török nevén ismerték: csagatáj Ätil ~ Ädil, tatár Идел (İdel).

 

A Lena folyónév eredete nem tisztázott, de úgy vélik, az evenki Елю-Енэ (Elju-Ene) ’nagy folyó’ ~ jakut Өлүөнэ (Ölüöne) elnevezés orosz népetimológiás változata. A halha-mongol Зүлгэ (Zülge) szinonima nyilvánvalóan a зүлгэх (zülgeh) ~ klasszikus mongol ǰülge- ’csiszol, fényez, dörzsöl’ igetővel függ össze (vagy ilyen népetimológia a fenti szibériai török névből). — A Tuva eredetileg nem földrajzi név, hanem a tuvai nép önelnevezése, a Tannu Tuva ’tuva [nép] területe’ kifejezésből vonták el az oroszok.