Szia!

Elnézést, hogy csak most válaszolok, de talán még aktuális a kérdésed. Édesanyám alzheimer beteg volt, több éve tudtuk. A folyamatos hanyatlás során eljutott abba az állapotba, hogy nagyon nehezen mozgott, járt, bár az alzheimer betegekre jellemző pszichiátriai tünetei nem jelentkeztek markánsan (pl. nem volt agresszív, engem haláláig megismert). A mozgás problémák miatt elesett, és így került kórházba. A kórházból már nem tudtuk hazavinni, mert önállóan nem tudott mozogni. Ekkor kerestem neki egy alzheimer betegekre szakosodott magán otthont. Azt mondtuk neki, hogy csak addig kell ott maradnia, amíg a mozgása nem javul. Ez akkor nem hazugság volt részünkről, én is hittem benne, hogy lehet még rajta segíteni. Nem lehetett. A kezdeti heteket abban a hitben vészeltük át, hogy talán hazamehet még (otthoni segítséggel, ápolással), aztán pedig bele törődött az állapotába, mint az otthonban lakó többi beteg.

Az otthonban elkülönítve kezelték a komoly pszichiátriai tüneteket produkáló betegeket és azokat, akikről első ránézésre nem is feltétlenül lehetett megmondani, hogy alzheimer betegek, vagy valami más problémájuk van. Fizikailag rendesen ellátták őket (ápolói felügyelet, fürdetés, mozgatás), ami nekünk (neki is!) nagyon hiányzott, hogy a lelki törődésre nem maradt az ápolóknak idejük (kevesen voltak). Hiába látogattuk heti több alkalommal, az idő jelentős részében mégsem voltunk ott.

A múlt időből kitalálhatod, hogy édesanyám már nem él. Utólag visszagondolva, az elesés után legfeljebb 1-2 hónapig tudtuk volna otthon ápolni, mert dolgozni kell, és mert egyre nagyobb fizikai erőnlétet igényelt volna az ápolása.