Torma Zsuzsanna

Nincsen az életnek

Nincsen az életnek oly napos oldala,
Ahova az árnyak nem jutnak el soha.
Ma még tán boldog vagy, holnapra könnyezel,
Még ha azt másoknak nem is árulod el.
Mert kifelé mosolyt erőltetsz arcodra,
Belül a szívedet könnyzivatar mossa.
Kifelé sugárzol, s könnyeidet nyeled,
Ne lássa meg senki, hogy nehéz a szíved.
Gondolataiddal sokszor egyedül vagy,
S várod, hogy bánat egyszer majd alábbhagy,
Mert reménykedsz folyton: borúra jön derű
S tudod, hogy az élet nem mindig keserű.
Becsaphatod magad, s azt gondolod: így jó,
Biztos másoknál is van ehhez hasonló!
S magad sem úgy érzel, mint ahogyan régen,
Miért a másiktól várnád most el éppen?
Cirógatod lelked, tele reménységgel
Hogy nem múlott el még, visszavan az éjjel.
De már azt is tudod, hogy nincsenek csodák,
S hogy miért van így, Te tudod az okát!
Hisz a megszokottság már megtette dolgát,
El is küldheted úgy, mint egy megunt szolgát.
Megmaradsz mellette így, vagy úgy, de végül
A sok rossz emlék is egyszer majd megszépül.
Most is arrafelé nógatod magadat,
Szívedből hessegesd ki a bánatodat,
Hisz öregebb lettél, ez csak itt a hiba,
Te is megfáradt vagy, õ is olyannyira.
Tegnap még Te voltál az elutasító,
Mára õ érezte, pihenni volna jó
Így hát mind a ketten a másikra vártok:
Ölelő karokat végre mikor tártok.
Szeretitek egymást, mindegyiktek tudja,
S vissza-visszatérnek vágyaitok újra!
Ó csak itt lenne már, jönne már az este,
Karjában nyugodnál kívánságát lesve,
Igaz, hogy egy nappal már öregebb leszel,
Ha õ is akarja, a kedvére teszel!