A Bélkő
Akadnak helyek a kéktúrán amelyek beégnek az ember emlékezetébe, olykor-olykor a legváratlanabb pillanatban eszébe jutnak, egy-egy kép, egy-egy momentum erejéig, ahová bármikor szívesen visszatérne egy-egy rövidebb sétára, vagy éppen egy kisebb túrára
Egyik ilyen nekem a Bélkő.
Ez a romjaiban is fenséges és lenyűgöző, megalázottságát, kifosztását büszkén tűrő hatalmas mészkő-monstrum valamiért mindig magával ragad, akkor is ha csak elautózok előtte.
Ezen a hétvégén nem így történt, a hegy maga volt a célpont. A kéktúra mindig is érintette, valószínűleg soha nem is változott volna a gerincét keresztül szelő útvonal ha a bányászat nem teszi ezt szükségessé.
1958-ban még a gerincen haladt a kéktúra, majd a '60-as években lekerült onnan a bánya alatti földútra, nyugatról kerülte a hegyet, majd a '70-es-80-as években a falun keresztül, de még mindig egy rövidebb úton közelített a csúcs felé.
Ma már elkerüli a kék a csúcsot is, de kb egy jó órás kitérővel meg lehet nézni, ha valakinek az ideje engedi. Nagyon érdemes!
A Szomjas Csukától indulva a '82-es térképen szereplő kéken akartam a csúcsot támadni. Ez az útvonal a Lak-völgyből szinte toronyiránt kaptatott fel a Bélkő-nyakig.
A Lak-völgyi kis aszfaltról hamar le kellett térni jobbra, egy a víkendházak közé vezető kis utcácskába, amely az erdőhatárt elérve ösvénnyé szűkült össze. Azt hogy jó helyen járok egy nagyon kopott kék jel-maradványból tudtam, amelyet az egyik öregebb fán vettem észre... aztán még egyet és még egyet, a gazos, benőtt de azért ritkán még használt ösvényen fontosak voltak ezek a jelek, amelyek a Szilvás-völgyi forrásig vezettek.
A forrás és környéke lepusztult, erdészeti utak, és egykori turista ösvények futnak itt össze. Egy korosabb bükkfán jól látható volt a következő jelzés, ösvény azonban nem nagyon volt, és itt lett igazán meredek, toronyiránt fel a hegyre jellegű az egykori kék...
Intermezzo:
Ismerem valamelyest a kutyákat, szeretem is őket, ők is szeretnek általában engem, de éppen ezért felismerem az olyan ugatást is amelyet a könyörtelenebb, azonnal harapni kész, támadó ebek hallatnak. Öblös, mély, viccet nem ismerő, igazi házőrzők hallatnak ilyeneket, akikkel nem érdemes és nem is lehet fincsiskedni, kutyuli-mutyulizni, ismerkedni...maximum jó gyorsan menekülni amíg lehet!
Na éppen egy ilyen, igen közelinek tűnő, és egyre közelebb hangzó ugatás, és a meredek hegyoldal pánikreakciót váltott ki belőlem, és a legszélesebb, legjárhatóbbnak tűnő erdészeti úton azonnal sprintelni kezdtem... a Bélkő-hegy dereka táján, az egykori bányaépületek irányába, szintben, dél felé.
Mikor megálltam és kifújtam magam, körülnéztem, majd felnéztem egy öreg bükk törzsére, és egy tökéletes, de az eddigieknél jóval régebbinek tűnő kék jelzés nézett velem farkasszemet...majd még egy, és még egy!!
Mivel készültem a hegyből, ezért hamar rájöttem hogy ez bizony az a '60-as, '70-es évekbeli útvonal amelyre a gerincről a bánya terjeszkedése miatt leterelték a kéket anno, és így nyugatról kerülte a hegyet, deréktájon, a bányaépületek felé. Bingó! Ezen akartam visszafelé jönni, de mint tudjuk az igazi férfi ismérve hogy mindig van legalább "B" és ha lehet akkor "C" terve is így aztán újratervezés! :-)
Innen fel a hegyre, és a többit majd utána!
A bányaépületeket elérve hamarosan rátértem a Bélkő-tanösvény kék átlós jelzésére, amelyen egészen a Simon-várához vezető, a hegycsúcsig tartó régi aszfaltig haladtam.
1. kék jel a Szilvás-völgyi forrásnál
2. kb 40-50 éves kék jel a Bél-kő alatti földúton, fent láthatóak a hegycsúcs sziklái
3. a távolban a Mátra
Talán ez a pár száz méteres út, a csúcsig volt a túra legszebb része, olykor a horvát hegyek közt véltem érezni magam, a mészkőbe vájt keskeny aszfaltút és a csodás kilátás hatására. Egy sziklaáttörésnél pedig megpillantottam végre azt amire már számítottam is, az ezeréves Magyarország határhegyeit, a Magas-Tátra csúcsait!
1.-2. valahol Horvátországban...
3. kilátás észak felé
Vagy negyedórát fotózgattam, aztán továbbindultam, éppen azon morfondíroztam hogy miért is nem errefelé vezetik a tanösvényt, amire nagyon gyorsan választ is kaptam:
Hatalmas sziklaomlás tüntette el az utat több tíz méter hosszan, a hegyoldal meredeksége felvette az eredeti állapotot, amelyen vastagon volt a hó is, és az átkelés lehetetlennek tűnt rajta, legalább is a hegyről való lezuhanás nagyon reális veszélye nélkül biztosan! Váááá!!
Ismét negyedóra, de ez most tétova téblábolással telt. Volt egy nyom, valakinek már sikerült az átjutás, meg pár muflonnak is bejött a dolog, ez biztató...de ha csúszok akkor nincs megállás, vazzz, lenéztem, hát nem jött meg a kedvem az biztos, de a visszaforduláshoz sem volt túl sok...
Újabb negyedóra és fent voltam. Lábaim remegtek, a kezeimmel egy nagyobbacska tehéncsordát is meg lehetett volna fejni, de fent voltam.
Ezek azok a helyzetek amikre érvényes az anekdota:
- Ember, minek jött maga ide, hogy meghaljon?
- Nem uram, hanem hogy ezt átéljem!
Miután adrenalin és vérnyomás-szintem visszaesett nagyjából a szokásos szint másfélszeresére már elmondhattam hogy minden O.K., mehetünk fotózni...
A Bélkő-hegyen eltöltött másfél órát észre sem vettem, elrepült. Kavarogtak az érzelmeim, a csodás tájat nézve, amelyhez mi tagadás nagyon szép körítést adott a csupasz, hófehér kristályokkal tarkított mészkőszirtes bányaudvar, de mégis, de mégis, valahogyan nincs ez így rendben.
Mikor elnéztem a 815 méter magas, árván meghagyott, megcsonkított csúcsot, és elképzeltem hogy hogyan is folytatódhatott akár csak még 70 évvel ezelőtt is akkor inkább csak az jutott eszembe hogy ISZONYÚ NAGY PUSZTÍTÁS TÖRTÉNT ITT, AMELYET JÓVÁTENNI MÁR SOHASEM LEHET!!
Évmilliókat pusztítottak el pár évtized alatt...őrület.
1. a pusztítás mérhetetlen...
2. a kilátás páratlan...
3. holdbéli táj, határ a végtelen...
Persze minden nézőpont kérdése, ez is, tenni már nem tudunk ellene, így hát felkapaszkodtam a megmaradt csúcsra, amely alatt lehet hogy egy '58 körüli kék, majd kék plusz jelzés nyomait fotózhattam le egy öreg bükkfa törzsén? Ugyanis akkoriban jött itt fent, az akkor még tökéletesen meglévő hegygerincen az akkori kéktúra. A kopottas, nagyon hiányos, de azért felismerhető kék szín pedig egyértelmű volt.
Miután mindent megnéztem elindultam lefelé, a Bélkő-nyak felé, ezen a szakaszon még jó 20 cm-es hó volt, nem is nagyon olvadozott, hiába a 700-800 méteres magasság azért csak teszi a dolgát.
1. A Bél-kő a 815 méteres csúcsról
2. Irány Bélapátfalva
3. pihenőhely...
Gyönyörű, havas bükkerdőben kényelmesen haladva jutalomjátéknak éreztem a túra ezen részét az átélt izgalmak után, majd a mai kékre becsatlakozva egy szűk óra alatt lent is voltam a Szomjas Csukánál, ahol a plusz 10 fokban pólóban sétálgató autós turisták értetlenkedve nézték ezt a fura, vastag kabátos emberkét, aki éppen a piros sapkáját veszi le a fejéről, hogy honnan szalajtották, tán a jégkorszakból?
A legyalult hegytető mészkőrétegeinek korát, a fenti hőmérsékletet és vastag hótakarót figyelembe véve ez nem is áll olyan messze a valóságtól, de ez az én titkom maradt...:-)
Gyors áttekintés egy '82-es térképre rajzolva:
a lilán indultam, a sárga kör meredek volt, narancssárga nyíl a '60-as évek útja, lila úton fel a Bélkőre, és a kéken lefelé. 15.7 km, 770m. szint
