A múltkori felvetés nyomán az elmúlt hetet a Wall szerkezetén tűnődve töltöttem – izgalmas menet volt, köszönöm a felvetést, még ha egetrengető újdonság nyilván nem került most elő, s sajnos annyira sokat nem volt időm hallgatni ahogy szerettem volna.

 

Induljunk a nagy szerkezetből: a darab összegzése tulajdonképpen a zárás, a Trial: itt felvonulnak a darab addigi szereplői, a zenei összefoglalást az egész darabon átívelő, így a darab fő-motívumának is tekinthető dallam kíséri – jobbára vészjóslóan, mélyen. Ez az az bizonyos „we don’t need no” dallam (zeneileg vagy kottázva nem tudom körülírni). A bíró megjelenésekor bukkan fel – mivel a zárásnál, a konklúziónál vagyunk, csak az eredeti felbukkanás (Another Brick..) „gyöke” marad meg, a „we don’t need no” repetíciója, fél-mondata, monoton, fenyegető, lemondó gesztusa.

 

Ennél nagyobb kör a darab valós idejű történése – az utolsó negyed, azaz az In The Flesh utáni rész – az ezelőtti visszatekintés, de erről később, de itt is meg kell említeni hoyg a speciális szerkezet miatt itt másodszor jelenik meg a nyitó In The Flesh? dal, majdnem egy-az-egyben, de sokkal nyersebben, erőszakosabban. A dolog mindenesetre egy nagyon erős dramaturgiai visszakötés, aminek a kapcsolati rendszerét, azonosságát ÉS változását a zenei eszközök teszik egyértelművé és megéthetővé. Finom visszautalás a Show Must Go On-ban az „Oooh Ma, Ooh Pa” a Mother szövegére (és zenéjére): „Ooh, Mother should I build a wall?” – a második felbukanás nem csak zenei válasz, de egyértelművé teszi hogy a mondat befejeződött: a fal nem csak felépült, de el is hozott minden várható és nem várt hatását, hozadékát.

 

Visszatérő motívum még az „Is There Anybody Out There” (az eredeti dalban, a Bring the Boys Back Home végén és a Comfortably Numb-ban, mint variáció). És persze hogy visszatérő az Another Brick 1-2-3., a zene itt is egyre könyörtelenebb, zárazabb, szikárabb.

 

A következő nagy egység a darab felezése: a fal felépülése előtti és az azutáni világ – ezt a két lemez egyértelműen jelzi, de a zene is: szép összegzés – a koncerten jön ki szépen, ahol erre a színpadépítés időigényessége miatt is szükség van –, a Last Few Brick: összefoglalja tulajdonképpen a teljes első rész zenei történéseit: a Happiest Days-től a Young Lust-on át a What Shall We Do Now-ig (stb).

 

És ha már kapcsolatok: kicsit tudatosabban ránézva a dalokra izgalmas felfedezés volt, hogy az egyik legjellemzőbb mondentum a dalok nyitottsága. A hagyományos dalszerkezet – versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén-refrén – a visszatérések, a kerekség miatt zártnak mondható (jelöljük mondjuk így, némileg rövidítve: V – R – V – S – R/V).

 

A meglepő az, hogy a Wall-ban ez a szerkezet szinte soha nem fordul elő. Ahol megjelenik, az a Mother (V – R – S – V – R), a dolog érdekessége a legutolsó sor, ami mintha egy elkezdett újabb versszak lenne, de csak egy sor marad belőle (Mother did it need to be so high?), ráadásul kérdés, és mint egyedüli, „magányos” sor, mint elkezdett és a levegőben (magára, nyitva) hagyott zenei gondolat meglehetős jeges ürességgel vetíti előre a darab további történéseit. (A dolog nyitottságát, a biztosnak tűnő szerkezetből való kibillentést segíti a hallatlanul finom játék az ütemekkel: az alapvetően 4/4-es darab minden első sora 5/4-ben van (!), a refrén pedig 3/4-ben. Mondják hogy ez külön nehézséget okozott Masonnak, így a stúdióban nem is ő, hanem Jeff Porcaro játszotta fel).

 

Teljesen hagyományosan jelenik meg ez a szerkezet a Young Lust-ban – nagyon helyénvaló módon, hisz a szám a rock’n’roll életformáról szól, mi mutatná ezt meg jobban ha nem egy ennek a világnak a típus-szerkezete.

 

Ide sorolható talán még a Hey You, de ennek a képletét le se tudom írni, mert a refrén (amit a cím is megerősít) talán a folyton ismétlődő első sor lehet – meglehetősen szokatlan építkezés. A harmadik versszak eltérő, de nem refrén, inkább az eddigiek más oldalról való megvilágítása – a szerkezet végül is ilyesmi lehetne: (r)V - (r)V – V* – S - (r)V.

 

Hagyományos(abb) szerkezetű még az egyik kulcsdal, a Comfortably Numb, azért pici szerkezeti játékokkal itt is: a NAGY szólót megelőzi, előkészíti egy kisebb, így válhat a záró (hosszú) szóló a dalon belüli szerepén túlnövő, a darab egészében kulcsszerephez jutó zenei elem – fontos hogy nincs záró refrén vagy versszak-ismétlés, a dolog így nem válik befejezetté, zárt szerkezetűvé (lásd lentebb).

 

A többi dal már egész más szerkezetű: a fenti zárt formához képest szinte kivétel nélkül nyitott, ahol az első motívumot (versszakot) variálja vagy módosítja a második, amit esetleg egy instrumentális rész folytat (vagy az előzi meg, nyitja az egészet). A lényeg a nyitáson, a szerkezet nyitottságán van, s így a kapcsolódáson a következő darabhoz. Ez persze azoknál a számoknál a legegyértelműbb ahogy az egyik valójában a másik felvezetése: Another 1. >> Happiest >> Another 2., aztán „kapocs-szám” a Bring The Boys Back Home, az Is There Anybody Out There?, a Stop! is. A kapcsolódásokat, a „dalfüzérek” jelentőségét húzza alá páldául, hogy Waters rendszerint az 5 első szám elhangzása után, a Mother előtt üdvözli a közönséget.

 

Még a szerkezetről: újabb meglepő felfedezés, hogy a lemezen alig van szóló, talán kimondható, hogy a „tipikus Wall-számban” nincs szóló. Amiben van: Another Brick 2. (koncert), Mother, Young Lust, Hey You, Confortably Numb, Run Like Hell. Mindössze hat számban a 26-ból… ami még ha 10 lenne, akkor sem érné el a számok felét...

 

Izgalmas album, izgalmas mikro- és nagy-szerkezetekkel – talán ez is az oka hogy nem szűnik meg érdekes és izgalmas lenni ennyi idő múlva sem.

 

(ajánlott olvasmány: The Wall - A Complete Analysis)

 

Jut eszembe:

ma 35 éve hogy a turné első koncertjét adták, Los Angelesben…