Pogány Zoltán
Illat arcodon

Lombban alvó lett napjaival az ősz,
lapít lusta anonimitásban.
Megint elfáradt a bolyongásban,
s a völgyben új avarágyat lepedőz.
Csipkés takarója lassan hull alább,
már a nyirkos ágyásokra süpped,
lengve, ringatózik még egy csöppet,
s elfedi a mindenség langy illatát.

Látod? Megvetette földi fekhelyét
a dolgok örökös körforgása…
Jöjj! Gyűrjük együtt ágyát, hadd lássa,
dunyhává tömődik köröttünk a rét.
S míg csókunk bontja az őszt avarra,
vörös lombját szívem rád takarja.