A Föld történetében egy hársfa élete egy észrevehetetlenül rövid pillanat. Az én életemben már nincs annyi év, amennyi alatt megnő egy hársfa. Majdnem mindent meg lehet szerezni pénzzel és akarattal, az időt nem. Különösen ha több fa pusztul el, mint amennyit telepítünk. 

Szóltam, hogy baj van a fákkal, de megint gyorsabbak a reményeim, mint a világ működése. A vészjelzéseimet még csak néhányan hallották, és a cselekvésig még kevesebben jutottak el. Pusztulnak a fák. Nemcsak az öreg fák, hanem a pótlás is. Nem olyan pusztulás, mint az eddigiek, ez másféle, és úgy látom, nemhogy a gyógyszer nincs meg, de még a gondolat szikrája sem, hogy valamit tenni kellene. Ez a betegség viszont nagyon gyors, és egyelőre visszafordíthatatlannak tűnik. A fa megkapja - elpusztul. Annyit néztem végig, hogy most már viszonylag korai fázisban felismerem a jeleket, de akkor már késő. És marhára nincs kedvem egy újabb reménytelen üggyel foglalkozni, pusztuló fákat fényképezni.

Az a pusztulás módja, hogy gombák sokasága lepi el a fát. Átszövik a fa testét, lelökik a kérget, elkorhasztják a fát. Nem tudom, mitől terjed ilyen gyorsan és kiterjedten, az viszont tény, hogy megfigyeltem egy szárnyas rovart, amiről tudott, hogy a fába teszi a petéit, és csomagol mellé gombafertőzést is, hogy az utódoknak legyen korhadt fája. Ez a rovar időnként nagy felhőkben közlekedik. Mikor a megrágott és extrém gyorsasággal elkorhadt fa már kidőlt, a földből még akkor is törnek fel a gombatestek tömegesen. (mondjuk eddig a fázisig még nem sok fa jutott el, de az ágak lehullása és a kéreg ledobása már nagyon sok fán megfigyelhető, a lehullott ágakban pedig többnyire ott az említett rovar faragásának nyoma.) Egyre több helyen látom, hogy az élő fából gombatestek nőnek ki, és nem a közismert taplógomba, hanem rendes kalapos gombák. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy egy sok szereplős közösség alakult a fáink kipusztítására: rovarok, gombák és fotoszintetizáló lények együtt.