Kedves ZSU! Köszönöm a válaszod. Az a helyzet, hogy lassan már abban is kezdek elbizonytalanodni, hogy ez a késztetés valóban én-idegen lenne. Az igaz, hogy mindig erőszakosan furakodik be a tudatomba a gondolat, annak ellenére, hogy nem akarok rajta agyalni, és rendkívül ijesztő, erős szorongást okoz.

Viszont a már régóta tartó és mindig visszatérő depresszióm, illetve a korábbi testi betegségeim miatt néha már úgy érzem, hogy belefáradok az életbe és halálvágyam van. Most pedig még ez a kényszerimpulzus is hozzájött. Ilyenkor előfordul, hogy eszembe jut, hogy jobb is lenne, ha megtörténne, amire a késztetés rá akar venni (letüdőzni pl. egy kavicsot és megfulladni), vagy egyéb módon véget vetni az életemnek. Lehet, hogy csak idő kérdése, előbb-utóbb nem bírok ellenállni a késztetésnek és bekövetkezik (addig jár a korsó a kútra…).

Tehát ezek szerint az aktuális lelki állapottól függő, hogy mikor én-idegen a késztetés és mikor nem az?

Az, hogy képes lennék-e ellenállni az önpusztító késztetésnek attól függ, hogy a depresszióm miatt épp akkor van-e halálvágyam? Ha éppen nincs, akkor a késztetés én-idegen és önuralommal ellenállok, ha van, akkor pedig megvalósítom, ami az én késztetésem esetében nyilvánvalóan egyenlő lenne a fulladásos halállal?

Békesség legyen Veletek!