Sziasztok, régóta vagyok paszív olvasója a fórumnak, az utóbbi időben felmerült első találkozás, és a pesti McCartney buli aktivitásra buzdít :)

Bár én jóval Lennon halála után születtem, engem is a Hard Day's Night fogott meg először, bakeliten hallgattam sokat, főként a Should Have Known és a Can't Buy Me Love tetszett, érdeklődésemet pedig fokozta, hogy pont ekkoriban adta a fimet újra a tévé. Azóta tartom magam rajongónak, mikor nem sokkal ezután a Let it Be-t megkaptam ajándékba kazettán. Körülbelül ekkoriban jött ki az Anthology, gyakorlatilag a csapból is a Beatles folyt, szépen lassan összegyűltek a másolt kazik. Tinédzserkoromban picit távolabb kerültem a Beatles-től (bár igazán sosem), egyrészt, mert más zenéket fedeztem fel magamnak, másrészt nem volt nagyon min hallgatnom - valamiért mp3-ban sosem gyűjtöttem össze őket, a '87-es CD kiadások pedig sem hangzásuk, sem kinézetük miatt nem jöttek szóba. Éppen ezért volt nagy boldogság és újrafelfedezés, amikor kijöttek a remasterek, újra kéznél, és szívhez közel került ez a muzsika.

2003-ban én is ott voltam az első sorban, ami leírhatatlan élmény volt. Addig a pontig sosem gondoltam, hogy majd egyszer láthatom élőben bármelyik Beatles-tagot is, főleg nem, hogy ilyen közelről. Nagyon sok személyes pillanatot kaptam Paul-tól - például a legelső integetést a Hello Goodbye közben -, mindent lereagált, amit látott-hallott. Arra is szánt energiát, hogy visszamosolyogjon, amikor észrevette, mennyit adnak ezek a pillanatok. A zene pedig maga volt a csoda, ahogy az volt azóta még 3 alkalommal is. Vannak jó zenék, precízebb zenék, vagy máshogyan érdekes zenék, de a Beatles világa valahogyan ezek felett áll számomra. És igen, dedikált a végén lemezeket, könyveket, egy dedikálásra feldobott babát pedig hazavitt magával.