Berczeli Anselm Károly

 

 

ŐSZI KÁPRÁZAT

 

Színekbe bomlok én is őszömön,

s mint erdő, tarka mezbe öltözöm,

még megmaradt néhány zöld levelem,

(az ifjuságot nem feledhetem),

de mégse mondom, hogy vénülni rossz itt,

mert lombom sárgul, barnul és piroslik,

csodás szinekre foszlik,

s e káprázat, ha belülről lesem,

íly gazdagsággal búcsuztat jelképesen.

 

Mert minden színnek rejtett titka van,

mást sejttet a vörös s mást az arany,

a lila és a barna s így tovább,

mind egy-egy későn kiérlelt világ,

mely lappangott a zöld lombok alatt,

hogy most mind egyszerre pompázzanak.

 

A bölcs belátás, emlék, ritka érdem

egyszerre tündököl a sok fonnyadt levélen,

s mit eltakart az ifjú évek hevülése,

most mind kitárul – bárha késve.

Most minden, minden megmutatkozik,

külön szín jelzi életem nagy pillanatait,

hogy lássam, mi voltam, és még fájóbb legyen

e rengetegnek búcsút intenem.

 

 

Ecce homo [149.]