Elég kevés beszámoló ékezett a Piros 85-ről, ami jött azt élvezettel olvastam. Ideje közreadnom az enyémet. Fogadjátok szeretettel a kisregényemet. :)

Harmadszor álltam rajthoz ezen a versenyen. Rákészülés közben meg akartam nézi az eddigi részidőimet, de sajnos nem voltak meg. Viszont megállapítottam, hogy 12-ben és 13-ban nagyon hasonlót futottam, mert míg korábban 12:28, tavaly 12:34 alatt értem be a célba. A feladat adott volt, el kellett mozdulni a 12,5 órától 12 óra alá. Mint korábban írtam, középtávon volt az utóbbi időben kudarcom is és sikerélményem is, tapasztalatokkal lettem gazdagabb, de egy 85 km hosszú futáson bármi jöhet, és egy 35 km-es verseny sikere nem feltétlen bír a 2,5x akkora távra nézve bármilyen jelentőséggel. Mindenesetre tanár úr kérem, én készültem, igaz nem hosszú futásokkal, hanem résztávozással és törzsizomerősítéssel.
Nejemmel pénteken este pasztapartit tartottunk, neki is kellett az energia a 35-ös távhoz. Utána kockázatosat cselekedtünk, ugyanis pont aznap este volt egy ritka koncertesemény, újra fellépett a Hiperkarma, nem hagyhattuk ki. Elmentünk, sokat ácsorogtunk, időnként éreztem a lábamon, hogy ez nem igazán ideális ultrázás előtt, ráadásul későn kezdett a zenekar, így mi a koncert felénél leléptünk. Egy fél koncert élményével lettünk gazdagabbak, meg azzal a tudattal, hogy öregek vagyunk mi már ehhez. :)
6 óra alvás, reggelire mézes kenyér, aztán be az autóba. Felszedtük a sarkon Szemán Tibit, átrobogtunk Budára, ott autó ledob, megvártuk Vajda Anitát és Lubics Szilvit, bepattantunk, és ők vittek a rajtig. Ez nyilván a logisztika miatt volt így szervezve.
Az iskolában sok ismerős, köszöngetés, beszélgetés, gyors rajtszámfelvétel, csomagleadás, összecihelődés. Öltözék rövidujjú thermo aláöltözet karmelegítővel, vékony hosszúujjú, alul 3/4-es gatya. Láttam pár embert csupa rövidujjúban, azt nem vállaltam be. Utólag átgondolva lehetett volna.
Rajt. Ildikóm Tóth Évivel már 5 perccel előttünk elindultak, hogy kikerüljék a tömeget, meg hátha utol érem őket. Szép komótos tempóban vágtam bele a futásba, egy ekkora távon, ha elcseszem, nagyon hosszú szenvedés vár rám, emlékeztem a T100 borzalmas Visegrád - Kisrigó szakaszára. Mégis úgy tűnt, előzgetek, sokan elmaradnak mögöttem, és ugyancsak van aki engem hagy le. Beszélgetünk kicsit MJocival, majd elkezdjük a Kevély meghódítását. Egyszer csak megérkezik Szilvi, udvariasan előre engedem. :) Aztán mégsem szakadok le róla, a bokaforgató kövek, sziklák között óvatosan tipeg. Nyilván ez nem az ő terepe. :) Beszélgetünk kicsit, most van egy kis lehetőség rajongani a legnagyobb csillagunkért, kérdezem a Spartathlonról, hogy volt képes arra az eszement hajrára... Megállapítjuk, hogy semmi oka sietni, 14 óra 50 percért is jár a 2 pont. Hát aztán később ez a gondolat kimehetett a fejéből, ezért futott női pályacsúcsot. :) Felértünk a hegyre, nekem kicsit lassú lett lefelémenet a tempó, elköszönök, hogy majd úgyis találkozunk még, megfordul a fejemben, hogy lehet, megelőzöm Lubics Szilvit?? Naiv gondolat volt. Ugyan szép tempóban legurulok a hegyről, de Szilvi ahogy aszfaltot ér, sebességet vált, felteszem, abból nyeri a rejtélyes energiáját :) , én épp csak bekapok egy aszalt ananászt a Csikóváraljai frissítőponton, ő már ott sincs.
Közben azért történt más is, utolértem lefelé menet Ildikómat és Évit, szép kényelmesen haladtak, de hitvesemnek már vacakolt a combizma. Sajnos az utóbbi időben mindig van valami fizikai probléma, ami gátolja a futás élvezésében. Jövő héten meg is látogatjuk Kovács Gellértet, hátha mond valami okosságot. (Ezt még a múlt héten írtam, már túl van az 1. kezelésen.) Az aszfalton még a Futóbolond páros, Ákibácsi és Lúdtalp suhannak el mellettem.
A Tölgyikrek felé haladva nehezen megy a mászás, túl magas a pulzusom érzésre. Megállapítom, hogy túl vagyok öltözve. Folyik rólam a víz. A pont előtt leveszem a vékony felsőt, karmelegítőt. A nap is kisüt kicsit, sokkal kényelmesebben érzem magam a rövidujjúban. Közben beszédbe elegyedek, átbillenünk a hágón, suhanunk lefelé a széles erdei úton, egyszer csak nézek a fára, sárga jelzés. Bakker!!! Hogy lehetek ekkora marha?! Tudom jól, hogy az áthajlás után rögtön bemegy a piros balra, én mégis elnéztem. Ráadásul 3 éve ugyanezt csináltam. Mentséget ugyan találtam magamnak, hiszen követtem valakit, aki előttem túlfutott, én meg épp beszélgettem, nem gondolkoztam tehát az útvonalon. De így is bosszantott. Plusz 500 m, meg némi szint, viszont legalább újra láthatom életem párját, aki épp előttem kanyarodik be az ösvényre. Egy kicsit maradok velük, helyzetjelentést adunk egymásnak. Közben elsuhan mellettem Szimandl Anita. Látszik rajta, hogy nagyon jó erőben van és nagyon eltökélt. Vicceskedve kiabálok is utána hogy "No ezt a csajt kell követnem, és akkor megvan a 11 óra!" Hát, mennyire igazam lett! Csak épp ha tapadok rá, valószínűleg Kopárig kivégeztem volna magam. (Lásd még P.G. beszámolója. :)
Dömösig még egyszer sikerül produkálnom az előttem futó követése beszélgetés közben című balfékséget, szerencsére itt csak egy párhuzamos útra keveredünk rá, ahonnan le tudunk ereszkedni a helyes ösvényre. Közben persze kapom Pepétől az ívet, mert épp vagy negyedszer előzöm meg. Vele nagyon sokáig kerülgettük egymást, külön kis vicces verseny a miénk, mert azzal, hogy egyáltalán nem edz, versenyhelyzetbe hozott. :) De tisztáztam már többször is vele és Gankival is, tudom én, hogy pünkösdi királyság az enyém, ha egyszer rendeződik Pepe munkája, és ismét elkezd edzeni, nem óhajtok többet vele verseny közben találkozni. Csak a rajtban és a célban! Ha beérek az eredményhirdetésére. :) Úgy legyen!
Dömösön keresem az izót, persze nincs. Ekkor beugrik, hogy tavaly is hiába kerestem. Most sem értem, hogy nem jut erre a fontos pontra belőle. Én hülye meg persze izó híján alig ittam. Ettem egy zsíros kenyeret aztán elindultam a hágásnak. Utólag visszanézve az 1. 2 ponton túl kevés folyadékot fogyasztottam, és ez nagyon amatőr hiba volt, ami meg is bosszulta magát, de ez majd később jön a történetben. Anita újfent elhúz mellettem, hogy majd Dobogókőn találkozunk, de persze már nem láttam többet, csak a célban. Még az eredményhirdetését sem értem el. :)
Ismét egymásra találunk Pepével, jól tolja felfelé a botjaival. Hiába, a rutin. Ő is mondja, hogy nagyon izzadok. Nem hajtom pedig nagyon, nincs rendben a pulzusom, egyszer kitapogatom, 150. Az nálam a lassú halál kategória. Aztán beszélgetve, közepes tempóban csak felérünk. A kilátónál egyszer csak gyerekek csengő hangján hallom, hogy "Hajrá Zoncsi!! Hajrá Zoncsi!!" Nézek oda, hát Csermanek jött ki a gyerkőceivel szurkolni! Nagyon édesek voltak a lelkes lurkók! Köszi Csermanek, jól esett! :)
A ponton végre volt izó, töltöttem a puttonyba is, magamba is. Viszont ha jól számolom, a mögöttem lévő 35-en kb. 1 liter folyadékot ihattam meg... Amatőr...
Anita rugdosott ki a pontról, bár végig azt gondoltam, hogy a Barcika expressz egyszer csak befut. Kedvesem rendszeresen le szokott alázni a Txx versenyeken a Vadálló kövek emelkedőjén. Most nem jött, én meg továbbálltam.
Itt egy jól gurulós szakasz következett, nem is nagyon emlékszem, mik történtek. Szentkereszten beér kocsival Anita és a hozzá csatlakozott Ildikóm, kicsit dumcsizunk, majd a falu végén nagy dudálások közepette továbbhajtanak, még el kell érniük Szilvit a Kopárnál.
Közben érik bennem a boxkiállás gondolata, és egy szimpatikus helyen félrevonulok. Ami pihenten 2-3 perc lett volna, most elhúzódik 7-8 percig minimum, közben figyelmeztetést kapok. Midőn kezemmel törzsből kicsit megcsavarodva a hátam mögé nyúlok (nem tudom, értitek-e vagy magyarázzam... ) begörcsöl az oldalam. No ilyen se volt még. :) Persze nem értem meg a jelet.
Csévi nyeregnél Jocó és Juliska tartják a frontot, kellemes meglepetés! Sokat nem időzök, de örültem, hogy ők voltak ott.
Kopár előtt jöttek az első lábgörcsveszélyre utaló jelek. Tempóváltással kezeltem. Egy jófej sporitól kaptam sótablettát, majd kaptam még hármat az útra. Vártam a csárdát, készítettem magam a levesre, de azért elkezdek végre rendesebben iszogatni a tartályból. A ponton maga a félkezű hős, Speró szolgálja fel nekem a levest, közben faggat, hogy mit hozzon még, kell-e tölteni, úgy körülugrál, hogy teljesen zavarba jövök. Tálcáról eszem a levest, olyan mohón, hogy az első pár kanál fele lefolyik az államon. No, gusztusosan nézhetek ki, gondoltam.
Mivel itt is kifogyott az izó, kólát nem akarok inni, a víz meg nem jut eszembe, nem töltök a puttonyba, csak iszom vagy 2 pohárral.
Innen is kirugdosnak, nekivágok és érzem, hogy fáradt vagyok. Ettől rosszabb, hogy a hegyre menet már érzem, hogy óvatosan kell lépkednem, mert görcsöl a lábam. Lefelé viszont megy szerencsére. Itt sokáig lehet futni, amit bírok emelkedőt, ott sem sétálok bele. Várom a Szénások kaptatóját. Emlékszem, tavaly azon sötétedett rám. A hegy derekán kellett fejlámpát kapcsolni. Most még teljesen világos van, sokkal jobban haladok eddig az elmúlt évekhez képest. Megelőzök 2 fiatal túrázó srácot, de jön a meredekebb rész, simán visszaelőznek. Nem vagyok friss. Az emelkedő tetején látom, hogy Dömötör és Amanda idén is végzik a megszokott munkájukat. Várják az utazókat, és almával kínálják őket. Kösz, Yoyooka, ez annyira jó színfolt ezen az eseményen!! Közben megérkezik mögülem Viola, friss, mint aki most indult, azt mondja, a titok neve, pulzuskontroll. Na ja, úgy könnyű. :)
Nagyon rosszul esik az ereszkedés a másik oldalon, de végre lent vagyok a faluban, a meredek aszfalton nem merem ugyan megereszteni, de futok egészen a plébániáig. Közben Csanya már sokadjára rázza a kolompot a pont előtt. Nem semmi, de ezt majd a végén a köszönetnyilvánításnál. :)
A ponton friss ruha vár, felsőt cserélek, majd zoknit is, mert az eddig valamiért irritálja egy helyen a talpamat. Felkenem a kissé kidörzsölődött combjaimra a kapott vazelint, ami mindig kimeríthetetlen tárháza a poénkodásnak. Pygmea segít mindenben (leszámítva a kenést :), mutatja hová tegyem a maradó csomagomat. Akárhogy igyekszem, itt elcseszek csak 10-12 percet legalább. Mikor elhagyom a házat és Borbély Janiék (a plakátos fiúk-lányok) ott szurkolnak, várom a beszólást, hogy mit tököltem eddig, de szerencsére csak a szurkolás érdekli őket.
Nagykovácsi határában felveszem a fejlámpát, eszek egy gélt, és megiszom a titkos fegyvert, a speedet. Mielőtt valaki félreérti, speed8 itókáról van szó, koffein, taurin, mate, stb. hatóanyaggal. 15 percen belül érzem a hatását, és csodák csodájára elkezdem tolni neki. Újra jól érzem magam, a lábam ugyan fáj itt-ott, de van bennem erő. Fogom meg sorra a társakat, elvonulok Olipapa mellett, aki épp Krisztiánnal tolja. Beérem Márkyt, aki mondja, hogy ott van elől Máthé Zoli is. Számolgatok, izgatott reménykedésbe kezdek, mert meglehet a 11 óra, csak az átlagtempót kell tudnom tartani!
Kisvártatva jön a Fekete-fej és a fekete leves. Alig kezdem meg a hágást, beránt a bal lovaglóm. No fincsi. Átterhelek a jobb lábamra, erre beugrik a jobb vádlim... Akkor ennyi? Ez nem lehet. Szép óvatosan felmegyek az emelkedőn, aztán a gurulás ismét jól megy. No akkor majd azt kell egy kicsit jobban megnyomni, gondoltam. Hárshegy oldala, lankás emelkedő. Futnám, de mindkét lábamat kerülgeti a görcs. Marad az erőteljes gyaloglás, aztán mikor kicsit lazulnak az izmaim, ismét pár 10 méter futás.
Szépjuhásznénál vár kedvesem, gyors puszi, egy korty gyógysör (hátha az segít, mint már párszor tette) és indulás tovább. Most jön a nagy vízválasztó. Vajon fel tudok-e egyáltalán menni a János-hegyre, vagy ott fogok görcsök között fetrengve elpusztulni a hegy közepén? Úgy tűnik, a tempós gyaloglás működik. Futni nem merek, csak a lankásabb részeknél nagyon lassan. Közben persze ismét visszaelőz pár ember. A kilátónál Millers segít be a pontőröknek. Panaszkodom neki, és már hozza is a folyékony magnéziumot az áldott jóember! Ugyan nem hiszek benne, de lenyelem, eszek pár falatot, iszok valamennyit, aztán elkezdem az ereszkedést Makkosmária felé. Végre ismét lejtő, lehet haladni! Legalábbis ezt gondoltam. Aztán a sors  a nagy büdös lapátkezével közbenyúl. Mindkét lábamban elkezd görcsölni a sípcsontom külső oldalán elhelyezkedő hosszanti izomszalag. Nem akarom elhinni, ilyen nincs! Az az izom még sosem görcsölt! Fejben végleg feladom a 11 óra reményét, és visszateszem magam kettesbe, Ha így, hát így. Javítás lesz, legfeljebb nem lesz ilyen szép kerek a célidőm.
Leérek a kastély(?) udvarára, 2 nagy csoportosulás sok fénnyel, megzavarodok. No most melyik az enyém, ácsorgok ott bénán. Aztán egy távoli pontról fényjelek érkeznek, ebből meglátom, hogy egy távoli, harmadik hely az igazi. Dugok, kínálnak, de én csak annyit kérek, mutassák meg, merre kell rohannom. Ismét kellemes lejtésű szakasz következik, és mintha múlna a lábamból a merevség. Hamarosan emelkedőn is bepróbálkozom, megy. Tolom neki, amennyire lehet, megfutom a lehetséges emelkedőket. Elfutok Millersné "Öko" Zsuzsi mellett, csak gyors köszönésre, érdeklődésre futja, megyek tovább. Utolsó ponton a talán legifjabb pontőr tevékenykedik, Benjinél jelentkezem, de csak 5 másodperc az egész. Végre felérek a gerincre, átbukok, megkezdődik az ereszkedés. Az már biztos, hogy a 11 órából kicsúszom, de azért harcolok a minél jobb időért. No persze még itt is vannak akadályok. Beérek a szűk árokba, amit sűrű köd tesz még nehezebbé. Egyszer csak bal szemem sarkából látom, hogy a szalagozás elvisz balra, szinte visszakanyarodva. Mi van?? Arra nem lehet menni. Hogy lehet ilyen hülyén kitenni a szalagokat, morgok hangosan. Persze később leesett, hogy nem a szalagozók hibáztak, hanem valaki jópofáskodott. Engem nem vert át, csak pillanatra torpantam meg, de volt aki kipróbálta a tévutat.
Aztán végre beértem a városba. Ezt a részt már nem szeretném, ha nem lennék tudatában, hogy ez azt jelenti , rövidesen itt a cél. Még megeresztem, bekanyarodok a suliudvarra, meglepetésemre senki. Berobogok az épületbe, látom a nyilakon, hogy még meg kell mászni egy lépcsősort. Halkan szidom kicsit Ebola felmenőit, de már csak úgy mosolyogva. Berontok a terembe, látom, senki nem vesz észre. Füttyentek egy jó hangosat, hogy végre felfigyeljenek a futóra, jön is mindjárt a taps, jönnek az ismerősök gratulálni. No ez is meglett. 1 óra 20 percet faragtam a 2012-es időmből, 1 óra 26-ot tavalyhoz képest.
Összefoglalás: jól elcsesztem a frissítésemet, tanulságos volt, mennyire megsínylette az izomrendszerem a dehidratációt és a sóhiányt. Ugyanakkor a keringésem, a szervezetem most sokkal jobban bírta a terhelést, a magasabb pulzust, mint pl. májusban a T100-on. Célba érés után egyáltalán nem voltam rosszul. Volt némi zombijárás, de az normális. Nem volt végkimerülés sem, jó erőben értem be Budaörsre, bár fájt mindenhol, akár mehettem volna tovább is.
Elkezdtem gondolkozni. Mi kell vajon egy CCC teljesítéshez? :)

Végül köszönöm mindenkinek, aki segített! A sótabis kollégának, Millersnek, Pepének, és a szurkoló brigádoknak! A plakátos csapatnak (mennyi meló lehetett a sok ökörködő képet elkészíteni?!), és a Csanya csapatnak is, akik a hidegben ácsorogtak, hajráztak, kolompoltak! Nem semmi ez!

Az időnkénti torzsalkodások ellenére nem rossz kis csapat ez a "Terepfutók"!