Nem volt időm rendes, elmélyült véleményt írni az új lemezről, most meg már nem is fogok, mert a cikkben majdnem minden benne van, ami egy heti hallgatás után felmerült bennem:

 

- a Pink Floyd túlontúl közvetlen megidézése

- erőteljes távolodás a sci-fi világától

- erőteljes közeledés az ethno és a world music felé 

- szaxofon, hegedű kiemelt szerepe (számomra nagyon messze állnak az eredeti Solaris hangzástól)

- számomra a lemez inkább a Meeting Point-ot idézi meg

 

Ami még felmerült bennem, hogy nagyon hiányolom azokat a versenyszerű dallamfutamokat, amik az első lemezt annyira karakteressé, semmi mással össze nem téveszthetővé tették. A fuvola, a szinti, a gitár, a dob - kergetőznek, feleselnek, egymást űzik - egymással páratlan összhangban. 

 

Illetve mintha Attila fuvolajátéka változott volna: korábban általában lágyan, ívekben játszott. Most sokszor pergeti a hangot, olykor szinte mintha ütőhangszert hallanánk, amitől az előadott mű hangulata - legalábbis számomra - zaklatottá válik.

 

Az utolsó dal pedig nekem kicsit "komolytalan", az album lezárásaként nehezen értelmezhető, kilóg a sorból.

 

Szeretem a lemezt, sok remek pillanata van, boldog vagyok, hogy megszületett a mű és birtokolhatom egy dedikált példányát.

Remélem, hogy számos meghívást kap a zenekar, hogy élőben is bemutathassa.

 

De  (és ugye nem sértek meg senkit?) az első szerelemhez semmi sem fogható, és az a Marsbéli Krónikák volt, lesz és marad, 1984-ből.

 

És a Solaris továbbra is megmarad azon (sajnos egyre fogyatkozó) dolgok egyikének, amik még összekötnek kamaszkori önmagammal. Ugyanolyan lelkesen, izgatottan tudom várni az új koncertet vagy lemezt, mint egy kisgyerek a karácsonyt vagy szülinapot. Írtam már, ennél nagyobb élményt, ajándékot nem is kaphatnék, és ezt ezúton is köszönöm.

 

(U.i.: Mikor mehetünk Solaris koncertre?)