2 verseny.

Megváltozott nyár vége óta az edzéseim rendszere. Kevesebbet futunk (szinte mindig a feleségemmel, Ildikóval edzek) - ez, mármint a mennyiség csökkenése, nem szándékos, alkalmazkodom. Emellett viszont bekerült a programba a core training, azaz a törzserősítés. Szeptember elején kezdtünk el járni Gadányi Bálint triatlonista esti tornaóráira, amit Zuglóban, eleinte a patak parti játszótéren, a hideg beköszöntével mostanság a Miskolci utcai iskola tornatermében tart. Heti még 1 alkalommal otthon is tartunk privát edzést, Ildikóm szerencsére képzett ez ügyben. Ez néha még erősebbre is sikerül, mint a közösségi alkalom. Jó érzés kicsit más sporttal felpörgetni a keringést, kicsit más izomcsoportoknak is odapörkölni, valamint talán eü. szempontból is előnyös lesz az izmok megerősítése, hátha segít a mostanában ismét vacakoló sarok burzitiszem gyógyulásában, csakúgy, mint a babám derékfájásán.
Emellett a futásokban - az edzésidő korlátossága okán is - egyre inkább előtérbe került a résztávos metódus. Hajnalban, munka előtt 40-50 perc alatt is hasznos munkát lehet végezni, és az ember még fel is pezsdül, mielőtt beül a gyárban a szalag mellé. (Képletesen. :)
Kezdtem is érezni ezen tréningek erősítő hatását, reméltem, hogy a versenyeken visszaköszön majd a hozadékuk.

És jöttek is a versenyek:

1. Less Nándor (Nomegálljcsak) - Nomád 26 km. Okt. 11. 26,4 km 870 m szint

Mivel nem volt középtáv, hosszúkat nem nagyon edzettünk a nyáron, maradt a rövid verseny. Gondoltam, kipróbálom, hogy működök ekkora etapon nagyobb sebességen, no meg félmaratoni terveim vannak még az őszre, kíváncsi voltam, bírom-e a strapát.
A rajt ellövése után nekiiramodtam, igyekeztem egy erős tempót felvenni. Ez ment is, míg kisebb szintingadozásokkal átértünk Cserépfaluból Cserépváraljára. Ott volt az első hosszabb emelkedő, amin még jól sikerült felkapaszkodni. Lefelé csapattam kicsit, aztán beértünk a pálya legszebb részébe, a vadregényes, mohos sziklákkal tarkított, bedőlt fákkal nehezített Felső-szoros nevű szurdokba. Itt éreztem meg, hogy elfutottam. Ekkor 5 km-nél jártunk. Pulzus felment, teljesítmény leesett. Kicsit elkedvetlenedtem, no de innen szép felállni, gondoltam, és átálltam a vészforgatókönyvre. Visszavettem, és igyekeztem egy tűrhető állandó tempón visszanyerni az erőmet. Ez egész tűrhetően sikerült mintegy 10 km-en keresztül, 5:30 percesen belül mentem felfelé az enyhén emelkedő Hór-völgyben. De eztán jött a feketeleves, a kapaszkodó Ódorvárig. Aki volt már, tudja, hogy elég meredek. Na ez megadta nekem a kegyelemdöfést. Elkezdtem vacakul érezni magam. Igyekeztem ugyan tisztességgel nem összeomlani, fel is gyalogoltam megállás nélkül, de itt már többen vissza- vagy megelőztek. Alig vártam a megváltó frissítőpontot a hegy tetején. Innen hosszú kocogás volt lefelé, ahol megint próbáltam erőre kapni, de ez már ilyenkor veszett fejsze nyele. Mihelyst elmúlt a lejtő a lábaim alól, a tempó a felére esett vissza, az utolsó dombocskán, ami kemény 87 m szintemelkedéssel bírt vagy 5 ember előzött meg, annyira nem ment. A tetőről persze ismét gurultam, vissza is előztem egy lányt, de a cél előtt még volt vagy 10 m emelkedő 50 méteren a pincesornál, és ott a hátamra fordultam, és mutattam a nyakamat, hogy kéretik ideharapni. Aztán csak beértem, de nem voltam boldog, csak annak tudtam örülni, hogy végre vége a szenvedésnek. Ildikóm 7 perccel ért be utánam, mosolygósan, jó érzéssel. Ha van még 5 kilométer, simán hátba vág. Végül 2:49 lett a vége, ami nem lenne annyira szar, ha nem lett volna ekkora kudarc a verseny számomra a reményekhez képest. Valószínűleg, ha az elején egy 15-20 mp-cel lassúbb tempót választok, ugyanezt az időt meg tudtam volna futni, és még jól is esett volna.

Ilyen előzmény után indultunk el a következő szombaton a Bükk Trailen.

2. Bükk Trail L - 36,1 km 1110 m szint

A tanulságot levontam, az arcomból visszavettem, terveim nem voltak, főleg nem vérmesek, csupán annyi, hogy jó érzéssel végigmenni a pályán, lehetőleg lendületesen, de nem elfutva. Mikor odafelé menet a kocsiban beszélgettünk, és Szűcs Fati megkérdezte, mennyit szeretnék menni, kis gondolkodás után olyan 4 - 4:10 - 4:15 körüli eredményt tippeltem magamnak. Persze a 4 óra az már a hú de jó kategória. Ildikóm a rövid távot választotta, mert neki a rákövetkező héten a Győr - Budapesten kellett jeleskednie Vajda Anitával párban.
Rajt után persze az embert mindig elragadják kicsit a versenylovak, de most azért rángattam a zablát. Pár kilométeren keresztül még ment a helyezkedés, mindenki igyekezett megtalálni az utazó sebességét, olyan 4 km környékén tűntek el mellőlem az emberek. Szeretek egyedül futni a versenyeken. Nem kell más tempójához igazodnom, sőt, hajlamos vagyok a lépéseinek ütemét is felvenni a mellettem futónak, az meg kinek jó? Elmerülhetek a gondolataimban, vagy koncentrálhatok, ahogy épp tetszik.
Kisgyőr előtt, mikor kiértünk az aszfaltos útra, akkor láttam, mennyire széthúzódott már a mezőny. Az 1. ponton természetesen ismerősök, mint mindegyiken, üdvözölnek, szurkolnak, lesik az óhajomat, nagyon jó érzés ez! Nem fogyasztok sok mindent, az izós palack a derekamon még érintetlen, van gélem is, bekapok pár falatot, leöblítem, aztán gurulok tovább. Jól megy a futás, meg tudom futni az emelkedőket, és nem érzem, hogy ez megöl. Persze lehet ez csalóka, egyszer majd valamelyik emelkedőn összeomolhatok, és onnan vége a jó versenynek, de egyelőre nem aggódom ezen. A faluban jól megnéztek bennünket, egyik ház előtt 3 cigány kislány bámul nagyon, rájuk is köszöntem, de csak mosolyogtak.
A falu után pár kilométerrel aztán jött a kaland. Épp kezdtem beérni pár sporit, amikor előttem vagy 20 méterrel az egyik veszettül elkezd csapkodni a kezével rohanásra váltva. Rögtön darazsakra gyanakodtam, és utánuk kiabáltam, hogy meggyőződjek erről, de valószínűleg vagy nem hallották vagy még a meneküléssel voltak elfoglalva. Én meg ostoba ahelyett, hogy óvatosan közelítettem volna, csak futottam tovább, amíg hirtelen a szemem sarkából megláttam a nagy rajzást. de akkor már mindenhonnan dongást hallottam, és rögtön lecsaptak rám. Éreztem, ahogy súrolnak itt-ott. No nem is kellett több, vissza 2, padlógáz, max. tempóra kapcsoltam miközben a 2 kezemmel meg veszettül csápoltam magam körül, hogy elriasszam a dögöket, illetve, hogy ne tudjanak leszállópályát találni rajtam egyszerűen. Ez szerencsésen működött is, csak 1 vette be magát a hajamba, az is lehet, hogy én kotortam bele. Na ez viszont megtalálta az utat a fejbőrömig, és ha már ott volt, döfött. Szerencsére nem vagyok allergiás rá, és a fejbőr nem is a legérzékenyebb testrészünk, szóval a pánikon kívül más bajom nem lett. mikor vagy 15 - 20 méterre eltávolodtam a fészektől abbamartak a rohamok, én is leálltam és rögtön arra gondoltam, hogy figyelmeztessem az utánam érkezőket. Végül is mikor feltűnt a következő 2 spori kiabálva figyelmeztettem őket, mondtam, hogy kerüljenek, és hogy szóljanak az utánuk jövőknek. Gondoltam így akár végig is mehet a csatárlánc, de sajnos persze ez nem működhetett, amit pl. Yoyooka is nagyon bánhat. :(
Az elkövetkező kilométerek azzal teltek, hogy mikor utolértem valakit, megkérdeztem, hogy úszta meg a találkozást. Vegyes volt a kép. Volt aki 0 csípéssel, de pl. Oszaczki Géza rendesen húzta a lábát. Összesen kapott vagy 10 döfést, amiből hármat a jobb farpofájába! Ennek ellenére ment rendületlenül, keményen. No persze egy PTL-en edződött legényt nem vág földhöz némi szúnyogcsípés. :)
Engem nem fogott meg a kaland, sőt, mintha erőt kaptam volna tőle (vártam is, hogy apró szőrök serkennek majd ki a bőrömből, apró szárnyam nő, no meg egy maszk terem az arcomon, és mehetek a bűnt üldözni, de ez azért nem következett be). Bükkszentkeresztig befogtam jó pár versenytársat. Itt ismét frissítő barátokkal, számba vettük a veszteséget, pl. szegény Emőkének ki kellett szállnia, majd robogtam tovább. Itt egy jókora lejtő következett, többnyire tartottam magam a pozíciómban, aztán elkezdtünk emelkedni, szépen alattomosan, hosszan. Míg a többiek nagyrészt gyaloglásra fogták, én futottam tovább, mert nem esett rosszul. Nem túl tempósan, sőt kocogósan, de ahhoz elég gyorsan, hogy a gyalogosokat sorra leszedjem. Így értünk újra Bükkszentkeresztre, ahonnan még volt 10 km hátra, de már igazából nem sok szinttel. A rendszer üzemelt, a mutatók jó értéket mutattak, veszélyt jelző lámpa nem égett. Futottam hát tovább, mert innen már talán nagy baj nem jöhetett. Az utolsó frissítő 30-nál volt, persze tele ismerőssel, nagy ováció, kerepelés, etettek, itattak volna, de nem nagyon kellett semmi, és nem azért, mert nem ment a fogyasztás, csak jól voltam, és útközben azért ettem-ittam. Egy kulacstöltés és pár falat után nekiindultam az utolsó 6 km-nek. Innen, mondhatni, eseménytelen volt az út, daráltam a kilométereket, már nem találkoztam senkivel, előttem, mögöttem senki. Ment a tempó, csak a lábam kezdett el azért a végére sajogni, és Miskolc-Tapolcát meglátva már nagyon vártam a célba érkezést.
Elfelejtettem mondani, hogy 26 km környékén konstatáltam, hogy kb. ugyanannyi idő alatt tettem meg, mint az előző héten, és mennyivel jobb állapotban voltam most! 30-nál látszott, hogy bőven 4 órán belül leszek, és onnantól az volt a cél, hogy 6 perces átlagon belülre kerüljek, ami még soha nem történt meg ilyen - számomra - hosszú versenyen.
Végül 3:35 alatt értem be, fülig érő szájjal, izom- és sarokfájdalmat leszámítva minden nagyobb gond nélkül. Kijött a lépés? Okosan versenyeztem? Majd az idő megmondja. No meg a szombati Piros 85. :)