Békés Gellért

 

 

KRISZTUSSAL A KERESZTÚTON

 

Téged véresre vert az ostor,

én röpke szellő megcsókollak.

Kereszt töri föltépett vállad,

enyhítlek, puha ruhaujjad.

A por vagyok, mi símogatja

útra szédült első esésed,

s a kín, amit találkozástok

Anyád gyötört szívébe vésett.

 

Vagyok Simon, a szürkeszívű,

kiben pünkösdi lángok gyúltak,

és mint szelíd Veronikának,

vonásaid lelkemre hullnak.

És újra jajdulsz és leroskadsz,

vagyok a szent tűz, mely tovább visz.

A síró nagy asszony-szemekben

a könny vagyok, a bánatos víz.

 

És harmadszor roskadsz a földre,

a fűnek vagyok hűvös ágya,

szűz testeden az esti árnyék,

mi ráterül a Golgotára.

Vagyok kereszted élő fája,

ó Bárány, a te szent oltárod,

s szíved mikor utolsót dobban,

én átölelem csöndes álmod.

 

Vagyok Anyád bús ölelése:

az örök halmon néma bánat.

Kenet vagyok én rád símulva,

miből hűséges illat árad.

És forró fejem odahajtom

kihült szívedre, s szótlan várom,

hogy élőn újra megdobbanjon,

s föltámadjunk, Krisztus, királyom!

 

 

Keresztúton, 1934 [29-30.]