Beke Sándor

 

 

IMA A HARGITÁN

 

Az ősz ablakából nézem:

lelkemben égve muzsikál a Hargita,

a diadalmas hegytető,

a délceg óriás.

Fáradt hit-szárnyak vergődnek

a hegy s a völgy között,

mint ősi szent álom

a kék fenyők fölött.

Itt az aljban elhagyja a fákat

a napsárga lomb,

s miközben érted imádkozom, hegyem,

hullnak, egyre hullnak a levelek,

egymásra avarulnak,

mint viharban kidőlt kerítések

s pördülnek-vonaglanak a szélben:

árva kiáltások a kétségbeesésben.

Vad neszek járják zugaidat

a sötét éjszakában,

falánk farkasok barangolják a tested,

érdes kezével cibálja üstöködet

az ősz-kapitány,

a letaroló elmúlás katonája.

De ne félj, hegyem,

nem vagy egyedül

a pusztulás és újjáéledés

örök mítoszában.

Az álmodó bérceken

megsimogatom arany koronádat,

Hargita,

Te, az erdélyi havasok királya

ünneplő vén őzbak

a Kárpátok felett.

 

 

101 vers a Székely-

földről [138.]