Békássy Ferenc

 

 

AZ IGE

 

Jártam künn a nyári éjben, fönn az égen állt a hold,

Lelkem egyetlen lakója hallgatás, a néma volt;

Körülöttem szellő játszott, ezüst fénnyel karikázott;

Fekete kis árnyak jártak mogyorófa tövibe,

Néztem, mikor pillanatra felhő háló szövi be

Nagy fehér képét újonnan telt holdnak,

Csintalan kis álmok kereket hogy oldnak;

Hogyan bújnak el a széna szerteszét szórt tömegébe.

Odébb a nagy sötét baglyák rendben álló seregébe.

Marad-é a csend, az este szép nyugalma itt velem,

Amint járok künn a nyári holdvilágos éjjelen?

 

Körülfogott, körültáncolt, nyári visszhang, rege, dal,

Ezer apró költő-eszme, könnyű, pajzán, fiatal,

Előjöttek, elsuhantak, elsimultak meg az éjbe,

Váltakozó, bizonytalan, lengő-mozgó feketébe.

Gondolatok lettek volna, ha maradnak, így csak játék,

Lidérc-futás, fény-csillanás, szellő-tréfa, pajkos árnyék.

Ó de más az est nyugalma, ó mi lesz ma még velem,

Amint járok künn a nyári holdvilágos éjjelen?

 

Nagy komor fal áll előttem, nagy égerfák közt az ér,

Fény nem villan e sötétben, sűrű lombokon át nem ér;

Itt a csönd, ha kell, az álom! A berekfák széliben

Áll rejtelmes-mozdulatlan, vár az árnyék mélyiben;

Itt nem csillan játszi holdfény, itt a csönd zavartalan,

Itt az árnyék mély sötétség, itt az éjnek titka van:

Ezer éves néma álom, lelket rázó örök eszme,

Apró-cseprő szellemfajták, pajkosságok, dalok veszte,

Minden kicsi költő-érzés széjjelfoszlik közelében

Ébren csöndes szenvedéllyel vár magányos titkos éjben,

Mégis álom, élet-adó, örök régi, csaló álom

S én csak nézem, nem is kérdem, álom – való? való – álom?

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai [122.]