Békássy Ferenc

 

 

JÖJJ MEGINT

 

Nem semmiség ez: ülni álmodozva

A tűz előtt, kis lángok serkenését

Figyelni, majd izzó parázsnak pirját,

S körül az árnyakat, hogy imbolyognak

Visszahúzódva s újra elborítva

Homállyal a nagy függöny ódon selymét,

Táncolva a falon, és egyre súgva

Különös szellem-éltek titkait.

Be jó, be igen jó így ülve’ lesni

Ha búsan is, ha félve vagy csodálva,

Képzelt világok eszme-életét!

 

Oh jöjj megint hát, kedves, régi társam,

Kis szellem, Pán-gyerek, s mint egykoron,

Szítsd újra azt a régi jó kacajt,

A mely szívemből gyöngyözik elő

Gondolatkint, s tördelt csillanással

Hullámzik messze el, túl az örömtelt

Élet határain. Jőjj, mondd a dalt,

Az egykor szomorút, vidámat most,

A melyet boldog ifjú erdők nyáron

Kóborló illatokból szőttenek;

S a mely derültebb, mint az ég azúrja

Vagy mint az ezüst felhők fényei.

Fakadjon újra üde nevetésünk,

Ahogy az érő búza hajladoz

A táncos szélben: addig ringatózva,

Míg az egész világ, arany vidámság

Fátylába burkolózva, nem ragyog

Szűztisztán mint új harmat a füvön;

Míg megszólalnak bennem mind az éltek,

Felcsengő hang ezüstjével megütve

A rokon húrokat, hogy mindenhonnan

Felelve szól a kettős hang zenéje,

S a moha közt patak, a fű, az erdők,

Az ég, s a messze dombok kék hulláma

Visszhangozzák megint, hogy élni jó!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűj-

tött írásai [101-102.]