Békássy Ferenc

 

 

A SENNYEI KERT

 

Keleti hajnalok káprázó tüzében

Jártam a hegyoldal mágnes hevében,

Hol a kősziklákon víg zuhatag patak

Szivárványszínt játszik a napsugár alatt,

 

S mely csendes nappal, a víz, a tiszta tó,

Hajnalban mintha ködből volna, fátyolos

Harang a szirt ott és a szél harangozó;

Álmos hullám vize partot csobogva mos.

 

Hol hat patak beszél, s mindegyik, mint gyerek,

Magában játszva és más-más szerepbe szól:

Hol, mint a lusta nyáj, feküsznek a hegyek,

S az erdőn csend, s a szirt felett a szél honol.

 

Vándornak mind vadon! Mind puszta, puszta mind,

A rózsa délibáb, mely ringva int felé.

Honában, itt szemem messze széttekint

A tájat ismeri és lelket önt belé.

 

Itt annyi gondolat, és mindenik enyém!

Dús földbe itt szívem erős magot vetett.

Magához vont a szív sokat, s önnön terén

Virágot hajt nekem. Tartós kikeletet.

 

S mostan, ha elmegyek, mondd, Tőled válok-é?

Mondd, hát bolyongnom kell idegenebb helyen,

Mondd, hát kemény kövön nyugodjon majd fejem,

Mert álmokkal tele, miként a Jákobé?

 

Mondd, hát elhagyjalak? Minden köved enyém!

Lelkemben hordozom: mért kell elvesztenem?

Búsulnom kell honom képzelt enyészetén.

Maga a képzelet most oly erőtlen.

 

Mert mint a víz, ha gát sehol sem tartja fenn,

Úgy múlnak napjaink, s az egyes sorsokat

Hiába kérdezem, ha elfogy életem,

Add meg míg létezem igaz nyugalmamat!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

1914. augusztus [21-22.]