Békássy Ferenc

 

 

ÉJJELI HANGULATOK

 

I.

A hold a hegytető felett

Nehézkesen, fehéren

Mozdul a fellegek megett

A mozdulatlan égen.

 

S a néma tölgyek ágai

Kínosan, mozdulatlan,

A köd felett az ég felé

Mutatnak akaratlan.

 

Halkan csobog a gyors patak,

S zokogva fel-feléled;

A szív, az érzés néma csak,

S a kétkedő remények.

 

Cambridge, 1914. június

 

II.

Hiába már, csekély a szó,

A hang, a dal kevés

Álmatlan álom a való,

S az álom: ébredés.

 

A hársfasor virága hull:

Sok holdsütötte fán,

Mint lombtükör fölé, tolul

Árnyék, árnyék után.

 

S az árnyak tánca halk balett,

Sóhaj az esti lég ott,

Hol ingó lámpa fénye vet

Bús tejfehér árnyékot.

 

Felváltva folyton járja ott

Az ó-szerelmi játék,

Az árnyak vágya bús Pierrot,

Szomorú némajáték.

 

Emlékeim: de színtelen

A visszajáró emlék;

Holt hangok játszanak velem,

Amiket elfelednék.

 

De mind köröttem tarka szín,

(S örökre kell szeretnem)

A vágy, a perc, a hang, a kín,

Amiket elfeledtem.

 

Cambridge, 1914. június

 

III.

Párbeszéd, éjjel

 

„Über allen Gipfeln,

Ist Ruh!”

 

„Halld, halk az éjszaka.

A szellő hallgatag:

Az éjjel eltakar,

Az éj nyugalmat ad.

Minden levél nyugodt,

S a messzi csillagok,

S a víz, a színtelen.”

 

„De mondd, miért feledne,

Nyugalmat hogy keresne

Sóvárgó, nyugtalan szívem?”

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött

írásai, 1914. június [19-20.]