Békássy Ferenc

 

 

MÁRCIUSI TAVASZ

 

Seprős a jegenyék kopár sora,

S a zajgó árnyas kékségein

Nem érzik a tavasznak mámora;

Bent kandalló fűl, szél fúj odakint.

Nincs a tar földben értelem sehol,

A messze templom otrombán tekint;

Az új erő a hantba nem hatol,

S illó a harmat, mit az este hint.

 

Ki látta bús, zimankós télidőben

A szél ha fúj egy kissé hirtelen?

Hó meg sem olvad, mégis eltűnőben

Mindjárt a tél; megrengve, messze lenn

A rét megdobban; halkan zeng a kőben,

A dermedt kőben enyhe sejtelem;

A felhős ég ragyog, a fagy erőtlen,

A nyüzsgő föld mozgása nesztelen.

 

[De most, ha éjjel égi szikra lobban,

S lángolnak hirtelen a csillagok –

De most, a szív ha élesebben dobban,

Ez csendes ismét, az elhervadott;

Hűvös valóság! – Április füvében,

A zöld között, sok víg zsivaj között

Jár a fehér Tavasz; a haja ében;

Madár dalol a tündér lány fölött.]

 

Hajtsd szét a Május vadvirágos ágát:

Csodáld a száz színárnyalat közül,

Egy hófehér szín teljes tisztaságát:

Ott a Tavasz, ruháját fonva ül.

– Most, ágat súrol meztelen faág,

S a pállott fűbe feltúrt hant vegyül: –

Hős tavaszom, virágos Ifjúság,

Meleg sugártól jaj, nem lelkesül.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Sennye, 1913. március-április [12-13.]