Békássy Ferenc

 

 

GÖRÖG PARTOKON

 

Új korszakok nehézkes terhe!

Évekkel vénülő idő!

Nehéz a századok keserve,

S a könny, az egyre cseppenő

 

Nyomán cseppkődarab növekszik,

Nehezül a föld mélyire;

S derült hegyekre letelepszik

Elhullott könnyek fellege.

 

Álom-virág már nem fakad

Vándorló istenek nyomán;

Miként ködképek, oszlanak

Szigetek szirtes oldalán.

 

 

A régiek emlékei:

Lassabban rakja lábait

A Föld; lehúzzák vállait

Növekvő évei.

 

Hová lett régi öröme?

Fiatal kedve hová lett?

Miért bús perceinek zöme

S csak néha egy eltévedett

Sugár öröm, ha ránk talál,

Miként e tenger partjánál?

 

*

 

Elmúlt öröm, elhervadt emlék!

S ha messze parti szirten állok,

Mintha időtlen űrbe pihennék,

Derült időben odalátok

 

Hol szőlőt hordanak a népek

Dús ó-görög hegyoldalon:

Patak mellett vigyázva lépnek,

Piros cserép – s barnult karon

 

Megpihen percre, mint lepke, a napfény

Száll azután tovább.

Zöld, jegenyés lent a Nap; fény

Terjed a tengeren át.

 

Csordul a szőlő vére, csordul;

Setét pincében must ha forr,

Borongó álom sorsa fordul:

Fényes öröm lesz, tiszta bor.

 

Lassan nemesül édes zamatja,

Erős lesz, csendes és kiforrt;

A gyengéd idő úgy áthatja

A gyönyört és a bort.

 

*

 

Talán tíz év múlt, ötven év tán,

Dús volt már, érett, szertelen.

Valami vörös vitorlás gályán

Vitték a messze tengeren.

 

Hajóbordán át súgott a hullám,

Titkokat, régi titkokat mondott.

Búsulva víg remény elmúltán,

Vagy elcsitítva méla gondot.

 

És pirosló amforában

Emberi álmok titka terjedt:

Görög hegyek görög borába’

Végtelen vágyak bánata erjedt.

 

Csukott amfora: s fala rőt

Áthatolhatatlan cserép burok;

Rajta: fejükön kosárba szőlőt

Vittek daloló asszonyok.

 

Elsüllyedt a gálya, viharba’

Selyemkelmék, áruk, rabok,

Elsüllyedt a vörös vitorla

És a daloló asszonyok.

 

Oda temetve, ahol a szikla,

Melyen gyöngyhozó osztriga nőtt

Hol szétfoszlik a fény és ritka

Miként a termés előtt,

 

Oda temetve gazdag bor vár,

(Az öröm, a régi emberek titka)

Poshadt hínár közt mállik a zár

Finom homoktól elszorul nyitja.

 

S nem ismerik a földek többé,

És nem a partok, melyek termék,

Elmúlt öröm, elhervadt emlék!

 

Mikor a telihold lement,

Magányos ágyról száll-e dal?

Bús Lesbos, bús az esti csend,

S az erdő fáradt árnyival.

 

Eltűnt a kedv, a hang eloszlott;

Najád nem dalol, néma Pán;

Hervadt a szegfű mely piroslott

Szerelmes Szapphó homlokán.

 

*

 

Óh új időknek nehézkes járma!

Sokszor, a parti szirten állva

Hol minden oly szegény,

Gondolatom, ha sírva jár, ha

Kínom szegényes, örömöm árva,

A tenger mély egén

Melyet a hullám ellepett,

Féltve homályba rejtett,

Valami régen eltemetett

Nagy gazdagságot sejtek.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűj-

tött írásai, 1912. nyár [6-9.]