Békássy Ferenc

 

 

MEGNYUGVÁS

 

Lecsap a felhő, lecsap a földre;

Jajgató szellő surran a völgybe

S kopog az ablakomon.

 

Kitaszítom zsalumat:

Futó szellő kocogat,

Nem segíti kínomat.

 

Az ablakomra hajtom fejem

És alszom, annyi kínos éj után.

Álmodom, s azt hiszem, emlékezem.

 

Fekete szárnyán hordoz a szél,

Széles a dombhát, bűvös a tér:

Hosszú köntösöm földig ér.

 

Mélyen a föld lent elmarad;

Száz árnyék néz és elriad.

Betelt a bűvös pillanat.

 

Köntösöm egyre most nagyobb;

Szertelen égi árny vagyok

S az élet egyre távolabb.

 

Nincs itt a szóban értelem,

S a múló perc is végtelen.

 

Elvész a föld a semmibe

És nem vagyok, ím! Semmi se.

 

*

 

A szél kopog az ablakon,

Most álmodom, most nyughatom.

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Berkshire, 1912. február [36-37.]