Békássy Ferenc

 

 

ÁLMOK

 

(Töredék)

 

Hív az éjjel, menjünk, menjünk,

Ezer apró virág nyitja

Piros kelyhét, mézes kelyhét;

Csillagok sivár keservét

Fekete felhő borítja;

Hív a szellő, menjünk, menjünk.

 

Majd a réteken pihenjünk.

Mögöttünk nem suhog az erdő,

Csak messze zúg – (ott nagy a szél) –

A folyó mellől bús, kesergő

De elmélázó nóta kél.

Egész nap felhős volt, esett,

Azért oly friss a levegő.

 

Heveredjünk le ide,

Vén rekettyés szélibe;

Hallgassuk, mit hoz az éj.

Elszabadult képzelet

Messze száll el, felnevet,

Gondolatok seregét

Gyorsan űzi, hajtja szét,

Színes álmot hajt elénk.

Messze integet felénk

A komor, setét füzes.

– Fekete az éj nagyon –

 

Éppen ilyen éjjelen

Jártam egyszer kint a réten.

Ezer fehér fényláng libbent,

Villogott a nagy setétben.

Fehér, mozgó tündérkarok!

Szédítően körülöttem

Körbe járták könnyű táncuk

A rét fehér ködei.

 

És a setét, meleg éjben

Mindent érző szeretet

Átölelt, öröm s gyönyörrel

Ezer fájó életet.

Valóság és képzelt álom

Ölelkezett össze ott.

Körbe forgott körülöttem

Felhő, fa, fehér virág,

Körbe járták könnyű táncuk

A rét fehér ködei.

 

Szédületes képzelet!

Éppen ilyen éjjelen

Jártam egyszer kint – velem

Egetvívó szerelem.

Csakhogy melegebb volt akkor,

Kéjesebb, hű szél fuvallt.

Boldogan jártunk, bolyongtunk

Együtt – ketten – egyedül.

Játszottak a fellegek.

Gúnyos lett a szél zúgása:

S egyedül bolyongtam én.

Messze csöndesen villámlott,

Messze tünedezve szállott

Szenvedélyes szerelem!

 

Éppen ilyen éjjelen

Siratott a normann költő,

Szép Ollivier Basselin!

Fenyegetők voltak akkor

Tölgyfák setét árnyai;

Szürke felhők szárnyai

Vígan rohantak a szélben.

S az örömtelt őszi éjben

Vígságod, éneked

Élt, újra született:

Gyöngy volt a siralom,

Rubint a fájdalom;

Ott jártam, összefűztem

Hogy vígan csillogott –

Holdfényben, gyémánttűzben,

Szivárvány ragyogott:

Az én költészetem!

 

Titkon integet az éjjel,

Bűvös illat árad széjjel,

Menjünk! Nem kell már nekem

Emlékezet, ezer álom

Kínos, édes szerelem,

Csillogó költészetem –

Ilyen csendes éjjelen!

És bolyongtam, mentem – jártam,

Mit se néztem, mit se vártam,

A vidéket mind bejártam.

Egyszeriben mindent elfeledtem

Mind amit tettem, mind amit szerettem.

S hirtelen, boldogan felnevettem!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Sennye, 1911. szeptember 24. [32-35.]