Békássy Ferenc

 

 

A HEGEDŰS

 

Hegedűs volt, kopott, rongyos, árva,

Szegényen jött erre a világra,

– Kopott zeke, régi ének,

Meghallgatják ifjak, vének,

Magába játszott, nem tanulta mástól,

Szőtte nótáját a maga bújából.

Hanem, mikor elkezdett játszani,

Köröskörül megmozdult valami:

Édesebben nyíltak a virágok,

És mintha új és színesebb világok

Terjedtek volna tarka füstben el.

A hegedű, ha sírva énekel,

Lehajtja fejét sírva, aki hallja.

Ó, igen nagy a művésznek hatalma

Mikor szédítő magas égben jár!

 

Ment faluról falura csendesen,

Meghallgatták mindenhol szívesen.

Nem értették, amit

Nagy szerelméről el-elsírt nekik;

Csak hallgatták mind, borongó kedéllyel;

A hang amint a légben oszlott széjjel,

Elkapta itt is, ott is egy levél,

Egy hirtelen fuvalló esti szél,

Viruló vadvirágok illata,

S elvitte messze, elvitte oda

Ahol a csillagképek sziporkáznak;

S vége mikor lett a teremtő-láznak.

Az egész föld, az egész nagy világ,

Hallotta már a hegedűs dalát.

 

Egyszer – már hullott az őszi levél,

Zörgött az erdőn az északi szél,

Amint eszébe járt sok bús halál

A tiszta vizű tónak partinál,

Olyan szép lett hegedűjén a szó,

Mintha nem a földre volna való,

Hanem valami égi, tiszta, szép

Szomorúság igézné meg szívét:

Olyan szép volt: sírni nem lehetett;

Olyan szép volt: tisztára nevetett;

Olyan szép volt, a nagy szomorúságból

Gyönyör s öröm lett, az ember bújából

A művész öröme, a szép, a szent.

 

Egyszerre megrezzent a sok virág,

Egyszerre összeborult a sok ág,

S az illatos, a titokteljes éjben,

Lebegve, szelíden, könnyű-kevélyen,

Bogárszemű tündérek sokasága

Csillámlott, táncolt a szép muzsikára,

Hajuk könnyű, mint könnyű őszi szál,

A szélben úszva, lengedezve száll,

Szemük kemény, és sírni nem tanult.

Ahol a sok levél a földre hullt

Sárga ruhájú levélszellemek

Keringő forgó táncot lejtenek,

És sok virág, a réten szerteszét,

Dugdossa ki bólongató fejét,

Megszólal egyszerre a föld, az ég,

Szava tűzláng, mely a lelkekbe ég:

 

„Tündérek hegedűse, jöjj velünk!

Éjjel-nappal mindig veled leszünk.

Elcsábítottad lelkünk lángjait,

Eloldottad gyöngy-testünk láncait;

Ember létedre tündér lett a lelked:

Egyetlen, örök nagy titkunk meglelted.

Nincs, ki megértsen ember a világon –

Hegedűd hangja tiszta légbe szálljon!

Ember vagy, s édesek a könnyeid.

Ne menj el tőlünk: légy örökre itt!”

 

Soká zengett körül az égi dal,

A mindig szép, dallamos, fiatal,

Örökké édes és örök öröm.

Aztán elhallgatott. Lett néma csend.

Felhő-nemtők borongtak odafent,

S felelt akkor nekik: „Én elmegyek,

Tündérek, nem maradok veletek,

Hívnak azok, kiknek könnye nem édes:

Ember vagyok, hívnak az emberek.

Nincs, ki megértsen, ember, jól tudom,

Lelkem szebbik felét én itt hagyom;

Őrizze itt azt fű, bokor, virág;

Őrizze azt a lombos tölgyfa-ág;

Érte jövök tán, ha halott leszek,

Sírhantom majd itt álljon köztetek.

Föléje liliomot ültessetek,

Hadd tündököljön titokteljes éjben,

Hadd illatozzon enyhe déli szélben,

Most hagyjatok, most elmegyek.”

 

Ott maradt velük a szomorú dal,

– Amely ott’ víg, örömtelt, fiatal –

A hegedűs ment a világ elébe

Hol nem volt, nincs, és nem lesz, ki megértse;

Hol keserű a könny, és nem lehet

Szív, amely mindig és mindent szeret,

Hol félelmes, komoly, setét

Az éj, s nem szórják szerteszét

Sugaraik a csillagok,

Ahol a szeretet jelképe: kín.

 

*

 

Sápadt virág bólogat fejével,

A tisztavizű tündértó felett;

Mellette pázsitos, kerek halom,

Virágzik rajt sok fehér liliom;

És messze a halom körül

Nehéz illatuk elterül,

A harmatos zöld fű közül

Csodás virágok nyújtják kelyhüket.

És tiszta, tündérjárta éjjelen,

Egy csodás, tüzes-szavú szerelem

Terjed az éjben nóták szárnyain.

Nevetve száll a régi sir fölött,

S nincs, ki megértse, emberek között!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Sennye, 1911. szeptember [27-30.]