Békássy Ferenc

 

 

HARAGOS ERDŐN…

 

Haragos erdőn dúdol a szél,

Visszatekintget egyre a tél.

 

Egyedül az erdőn, nappal, éjjel,

Az én vad múzsám játszik a széllel.

Tüske, bokor tépi, szellő rázza,

Rügyező ágak borulnak rája,

Ez koronája.

Lábait a felszabadult patak mossa,

Az esőt a szellő szemébe vagdossa,

Ruhája foszlány, a haja szabadon

Lobog a szélben. Az erdő vadon

Ismeri bíztató, hangos szavát;

Fut barna erdőn, pázsiton át,

Virág takarja nyomát.

Mikor megáll

Hóvirág nyílik lábainál.

Apró madarak nagy serege

Röpköd körülte, és száll vele

A tavasz legelső ébresztő szele.

De néha megáll

Az örvénylő folyó partjainál,

Hol fűzfaág hajlik a mélység fölé,

És gyökerek nyúlnak a földből elé;

Hol sűrű és csöndes a nagy vadon,

És tündérek ülnek a tajték-habon,

S nagy felhők vonulnak az égen át:

Hallgatja az örvény rejtelmes szavát.

A csillogó élet szeméből kihal,

Nem játszik a szél sem foszlányaival,

Csendben, hallgatagon

Dobban egy emberi szív;

És visszahív

A lélek a vadon világból.

De kérve, az elhagyott fákról,

Hogy nyúl még utána a rügyező ág!

Az erdő megőrzi lába nyomát.

 

Ébredő erdőn dúdol a szél,

Hiába tekintget vissza a tél!

 

 

Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai,

Bedales, 1911. július 29. [31-32.]