mousot
2014.10.19
|
|
0 0
35661
|
Garai Gábor
A perc kevés Hiába oltottam beléd magam, nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még, akkor sem maradsz. Lázadó szavam nem téged vádol, de minduntalan belőled ront rám a reménytelenség. Közösségünk: káprázat, észrevétlen. A megtért tudatnak már bonthatatlan közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem köréből, összezárul, s nem maradtam nyomnak se benne, kivetett egészen. Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen, hogy testem veled elvegyült anyag. Nem lelem magam szádban, se szemedben. Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak. Így nézlek én társtalan rettenetben. Mert társat lel a lélek és a lét,- s örök legyen a pőre test magánya? Tízmillió év konok szégyenét hát soha senki sem törli le, két testet végleg egy áramkörbe zárva? Ezért alélás minden ölelés?- Akard: s a szégyent én veled letörlöm. A száj, az öl, a perc, a perc kevés, a folytonosság kell már, az EGÉSZ, józanul is, és izzón és örökkön. És enélkül már el nem nyughatom. S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen, én megteszem! Akard: s minden ízemben te lüktetsz, én meg benned folytatom harcom a halál pártütése ellen.
|
|