Vészi Endre

 

 

 (Budapest, 1916. október 19. – Budapest, 1987. július 9.) Kossuth-díjas magyar költő, író.

*

ZÖLD LÁNGRA GYÚJT MAJD

 

 

Zöld lángra gyújt majd a vidék
s a sűrű ködök szövetét
a reggel kése tépi szét.

Ó, látod, miként fekszem itt,
lesem az álom kebleit,
pedig tudom, hogy nem segít.

A karcsú fűzfák hajlanak,
s a víz alatt a kék halak
az álmaimba siklanak.

Álmomban halak, angyalok ...
Fülemben csöndes kardalok,
révedező és jó vagyok.

Jöjjetek tavasz lángjai,
a légben fények ágyai,
madarak mennyországai.

E táj, e révület betölt,
a Nap, mint madáranya száll
s a héjjas bánatból kikölt.

*

HŰTLEN NŐ UTÁN

 

 

Mély vízbe hulltak lépteid
és elveszett tekinteted,
utadra többé nem terít
a holdam ezüstszőnyeget
és napom nem virágzik át
éjeid sötét vánkosán,
mint kő oly idegen a szád
mint kő oly idegen a szám.

Nem kovácsolok csillagot,
hajadba lámpás ékeket,
tétlen-magamba bámulok,
számolgatom az éjeket.
Vésőmön rozsda csikorog
és múltamra hull veretnek.
Most már tudom, hogy hű vagyok,
és szégyenlem, hogy szeretlek.

A vízről lassan imbolyog
első utad, ó gyermekút!
hűs fodrok őrzik lábnyomod,
s én, mint akire köd borult,
csak ringatom e fodrokat
s a fodrokon túl tégedet,
akit szégyenem letagad
s kit rejtegetni nem lehet.

A múlton túl őrizlek én
tűzkorszak emléke gyanánt,
te hűtlen, riadt őzikém,
emléked mindig visszaránt.
Miért vésődtél így belém?
Növök mint televésett fa,
s bennem te is, úgy ahogy én,
sejtelmes mitológia.

Gyöngyházszíned elém dereng,
gyöngyházszíned s nehéz hajad,
s szavad nyomán a lepke csend,
s a lepke csend nyomán szavad.
Karod, ahogyan átkarolsz
s melled rugalmas vánkosa,
széthullt a tűzben, mint a gyolcs,
volt évszakaid mosolya.