Lavaredo Ultra Trail 2014
Nem vagyok egy kapkodós típus. Közel 12 éve futok rendszeresen, kisebb kihagyásokkal. 2006-ban futottam az első 100 km-es versenyem terepen, tavaly terveztem először, hogy belekóstolok az alpesi versenyek világába és idén neveztem is. Kíváncsi voltam, hogy milyen világ ez. Előzetesen azt gondoltam, hogy vagy beleszeretek, vagy elrettenek tőle örökre.
A felkészülésem rendszeres és lelkes volt, bár kicsit több is lehetett volna. Nem jelezte semmi előre, hogy nagyot fogok bukni, talán ezért is történhetett meg.
Csütörtök reggel indulás, estefelé megérkezés, szálláselfoglalás, meccsnézés; másnap adminisztráció, tervezgetés, ráizgulás. Érdemes legalább egy nappal a verseny előtt kiérkezni, jó volt ráhangolódni az eseményre. Klasszikus dolgokat csináltunk: gazdag reggeli, gigapizza, Misurina-tó látogatás, délutáni szunya, koraesti szöszmötölés, rajtba indulás.
Azt azért nem állítanám, hogy minden ideálisra sikeredett. Pénteken, a verseny napján egész nap jártam a budira, folyamatos „sikerélménnyel”. Úgy terveztem, hogy az 50 km-es ponthoz küldök magamnak depócsomagot, mindenből váltást, kajákat, stb. – ezt sajnos nem tudtam feladni, mert a 9 órás határidő után értünk csak a csomagleadási ponthoz. De még ezeken sem aggasztottam magam. keserű csoki, illetve a sztoicizmus segített a pánikhelyzetek elfojtásában.
Rajtban szuper volt a hangulat, jó nagy volt a tömeg, utcai maratonokat idéző tumultus alakult ki. Morricone, visszaszámlálás és 23:00-kor neki is indult a majd 800 ember az éjszakai Dolomitokba. Kellemes tempó síkon, majd kis emelkedőn 1-2 km hosszan, majd kanyargó ösvényen egyre meredekebben be az erdőbe. Megfogadtam, hogy tartalékolok, úgyhogy nem futottam, csak sétáltam felfelé. Ismerősökkel pár jó szó, izzadok mind egy igásló, rakkolok a sormintában szépen felfelé. Az első hegyen semmi különös, nincs meredek, nincs mászás, nyoma se van a rettegett meredekségeknek. Szerpentinek, kanyargós utak veszik el a komolyság élét. Lefelé aztán kezdi megmutatni magát ez a műfaj, ereszkedünk vagy 50 percet egy végeláthatatlan szerpentinen. Jól vagyok, eszem, iszom, tolom a szeletet, az izót, a gélt, figyelve, hogy egy órán belül legyen elég táp. Az első mérőponthoz 200-ik hely környékén érek, jól vagyok, hatolok tovább az éjszakában. Egy idő után valami diszkomfort érzést kezdek felfedezni. Szép lassan szüremkedik be. Nem tudom, mi a szösz lehet, tök sokat vizsgálgatom magam, mire egyszer csak bevillan: álmos vagyok. Nem kicsit. Sötét van, fejlámpáig terjed csak a világ, így aztán eléggé ingerszegény. Egyszerűen nem bírom nyitva tartani a szemem, ha sétálok. Márpedig felfelé ez van, más nem lehet. Ha futni lehet, akkor jobb lesz, de amint lépésre váltok, jön az ólmos nehezék a szememre. Várom, hogy teljes az idő, reménykedek, hogy a híres-neves Misurina-tó és a napfelkelte és a három nővér elfújja a problémát.
Pont így történik. Oszladozik a sötétség, kanyargok lefelé egy single-tracken visszatér belém az ébrenlét. Pirkadatra újra előzgetek, síkon egyértelműen jobban haladok, mint a környezetem. Megpillantom a három nővért, kicsit elborzaszt, hogy innen, most felmegyek oda 2500 m magasra. Eszembe jut Lúdtalp régi bölcsessége, ki kell védekezni a hegyet, úgyhogy töltekezek még a hegymenet előtt. Olyan frappánsat és frisset hányok, hogy magam is meglepődök rajta. Váratlanul jött, készülni sem tudtam rá. Két öblös broáf után már futottam is tovább, kerek volt a világ, érzem, hogy végleg elment az álmosság, friss vagyok. Először éreztem úgy a verseny során, hogy én keresztbe harapom ezt a versenyt, nem lehet gond itten már egy szál se. A gyomrom sem volt rossz. Gondoltam elkezdem újra a táplálkozást, úgyhogy betoltam egy sótablettát, próbáltam rá inni, eszegetni, de nem nagyon ment…
Szuper út vitt fel a hegy tetejére, néhol már fellépős meredekséggel. A kezdeti lendületem kezdett újra elveszni, a sótabletta önmagában nem tűnt kalóriadúsnak, enni meg nem igazán bírtam. Csodaszép útvonal, monumentális kilátás várt a tetőn. Hihetetlenül gyönyörű volt a táj, aminek a végében ott csillogott az icicpici tó, ahol ahonnan jöttünk. Eléheztem ugyan a tetejére, de bíztam a levesben, a frissítőben, a kis pihenőben. Szabó Judit meglepetésemre még a házban volt. Toltam levest, dumáltunk kicsit, ittam teát, fotózkodtam szaszánál, vettem vizet – látszólag minden ment normálisan, de a komfortérzetem nem jött vissza. Megindultam körbe a három nővér mögé, de síkon is alig akart menni a futás.
Nagyszerű útvonalon ereszkedtünk lefelé, köves, technikás, néhol lépcsős rész volt, vízesésekkel, fehér hatalmas kövek között bővízű hegyi patakkal és monumentális völggyel a lábunk alatt. Tudtam, hogy majdnem 16 km ereszkedés következik, úgyhogy igyekeztem rendezni a sorokat. Szépen mentem, próbáltam töltekezni, tudtam, hogy a levesben nem sok a szénhidrát, úgyhogy tolnom kell valamit befelé. No ez nem igazán ment, ha elkezdtem enni, éreztem, hogy jönni fog vissza. Nagyon jól futható rész volt ez a szakasz, én mégis csak vonszoltam magam. A kanyargó köves ösvény egy széles, lapos, unalmas dozerútra vezetett, ahol immár vízszintesen, kicsit felfelé vezetett az utunk. Az agyam egyfolytában a kajáláson járt. Pánikoltam, hogy nem tudok enni, és vártam, figyeltem, hogy mikor is leszek rosszul. Ettől aztán kellően szarul is éreztem magam. Nem volt kraft, nem volt, erő, nem igazán tudtam haladni. A 66-os ponthoz közeledve eldöntöttem, hogy kiszállok. Esélytelen, hogy enni tudjak, így aztán esélytelen hogy végig érjek, így aztán minek menjek tovább – gondoltam. Jött a szokásos agyaskodásom, azaz hogy 75 km is sok, milyen szép is volt ez eddig, nem kell kikészítenem magam, nincs értelme begyalogolni, hiszen futni jöttem, stb…
Mivel még volt vagy 4-5 km a pontig, elkezdtem futni síkon is, mondván már nincs mire tartalékolni, hiszen úgy is kiszállok. Újra elkezdtem előzgetni, szinte mindenkit utólértem, aki az elmúlt 2 órában elhagyott. A síkon, enyhe emelkedőkön már nem futottak a többiek. Úgy éreztem döbbenten néznek, hogy miért tolom itt, amikor az előbb a lejtőn alig vánszorogtam – nem tudhatták, hogy kiszállok mindjárt (Persze nyilván nem foglalkoztak velem, csak én képzeltem ezt).
A ponton várt kis feleségem és egy barátom, akikkel közöltem, hogy vége van, négy órája nem tudok enni, ki kell szállnom. Hüledeztek, hogy tök jól nézek ki, úgyhogy abban maradtunk, hogy megyek még egy szakaszt 66-tól 75-ig mivel alapszabály, hogy azonnal nem szállunk ki, mindig csak a következő ponton, hátha javul a helyzet. Átöltöztem, cipőt cseréltem, tovább indultam.
Jól meg is bántam. Újabb hegy jött, amin gyökkettővel sétafikáltam felfelé, semmi erőm nem volt, még a tempós gyalogláshoz sem. Kicsit felvillanyozott a táj, most nem kopár sziklás hegyek, hanem haragoszöld erdő, fantasztikus zúgó hegyi patakok tarkították az útvonalat. 500 m D+ fel, és kb. 300 m lefelé közel 9 km alatt. Sík részen sem volt már erőm futni, és lefelé rettenetesen szúrt a talpam, ami felázott eddigre. Ha sziklára léptem sziszegtem. A szakasz nem arról győzött meg, hogy folytatnom kellene. A 9 km 1:30 alatt lett meg, ami akkor nagyon lassúnak tűnt. Meggyőztem magam, hogy már a síkon kocogás sem megy, és a talpam miatt a lefelék is szenvedősek. Hiába voltak rendbe az izmaim, a lábaim, az izületeim, a kraftot nem éreztem.
Leérve a 75. km-hez újfent közöltem, hogy nincs az az Isten, hogy én még egy lépést menjek. 44 km van még 2000 m Szinttel, egy nagy hegyre kell felmenni, ahol a térkép több helyen is nehéz szakaszokat jelöl, tuti nem menne ez már nekem, kaja nélkül, erő nélkül, szúró talpakkal. A komoly érveim és a veszteséglistám ellenére vagy 40 percet vitatkoztunk a ponton, hogy kiszállhatok-e, de végül persze én nyertem. Lemostam a lábaimat hideg vízzel, átöltöztem, és kocsiba ülve visszamentünk a rajtba, épp láttuk Mike Foote második helyes befutóját.
A szervező hitetlenkedett, amikor odamentem hozzá, hogy befejeztem a mai versenyt, de aztán tisztáztuk, hogy helyesebb kifejezés a kiszálltam a versenyből…
"Hangyafikarcnyit sem sajnáltam, hogy abbahagytam. Tényleg. 75 km csodás terepen, 40 óta problémákkal, üres hassal, eddig még egész jó élmény volt, innen azonban, zombulás, életveszély, 8-9 óra gyaloglás jött volna, amire nem vágytam sem előtte, sem alatta. Tudni kell kiszállni, érezni kell, hogy mikor nem szabad nyomni. Meg hát azért kiderült egy-s más is erről a műfajról, amibe belekóstoltam. Az esti rajt nem jött be, két-három órát kóvályogtam az álmosságtól. Ez az egész alpesi ultraterepfutás valójában egy teljesítménytúra az én szintemen. Mivel nem vagyok annyira erős, ezért a hosszú táv miatt, felfelé csak séta lehet, futás még ott sem, ahol itthon amúgy joggolnék. Vízszintes gyakorlatilag nincs, vagy elenyésző. Lefelé meg szintén óvatoskodás van, hogy ne verjem szét idő előtt a combjaim. Én meg futni szeretek. 75 km-t mentem 3500 m szinttel 11:40 alatt. A Dupla Élmény hasonló paramétereket tud felmutatni, és már az én szintemen is szinte végig futható. Majd akkor jövők ide vissza, akkor próbálom újra ezt a műfajt, ha elég erős leszek ahhoz, hogy futni is tudjak rajta."
Gondoltam mindezt aznap, órákkal a feladás után.
Másnap az eredményhirdetés és a hazafele utazás már kikezdte a dolomitkeménységű önigazolásomat. Mára pedig beteljesedett az örök igazság. Megbántam, hogy kiszálltam.
Minden igaz utólag is, de kicsit másképpen törik meg a fény az eseményeken. A hányás valóban váratlan volt, és valóban elgyengültem Auronzo-ig (50km), de utána nem voltam már rosszul, nem hánytam újra. Csak rettegtem attól, hogy a kevés kaja miatt elfogy az erőm, valójában nem romlott drámaian a helyzet. Oké, hogy elfáradtam 75 km-re és nem tudtam felfelé nyomni, de hát ez tök normális – még itthon is. Erőltethettem volna befelé kis adagokban a kaját, az izót. A talpam tényleg fájt, de mondjuk mi volt ez ahhoz képest amikor Jucika szült egy gyereket – ugyebár. Sziszegtem, de nem üvöltöttem. 11:40 alatt megvolt a 70%. Kevés futással is simán beértem volna. Ott volt még az egész nap, délelőtt 11 körül jártunk amikor kiszálltam. Ezért jöttünk, nem volt hová mennünk, nem várt sehol senki, nem volt ennél jobb alternatív program. Ráadásul a legszebb rész jött éppen.
Utólag nem érzem, tragikusnak a fizikai állapotomat, izom, izület nem fájt, csak a talp kicsit.
Megint fejben voltam gyenge. Megint vártam, hogy jön majd a mentális gödör, ami aztán nem is hagyott cserben és 40 után és bejelentkezett. Fejben folyamatosan problémáztam, minden negatív gondolatot befogadtam, babusgattam, nagyra növesztettem, és minden pozitív kapaszkodót férfiasan elutasítottam. Jól megmagyaráztam magamnak, hogy miért is kell nekem feladnom, hogy miért is elég ez most így nekem. Talán a korral egyre kisebb a megfelelési kényszerem is, ami csökkenti a külső nyomást.
Valamit kezdenem kell ezzel (meg a frissítéssel). Valahogy újra képessé kell lennem uralni ezeket a helyzeteket.
Vissza fogok menni, az biztos. És nem túrázni megyek vissza az is.
Bukta után nem illik tanácsokat osztogatni, úgyhogy nem teszem. Látok abban hibát, hogy nem reggeli versenyt, nem rövidebb versenyt, és nem kevésbé szintes versenyt választottam elsőre.
A szervezés amúgy szuper volt, a pályán (legalábbis 75-ig) piros szalagok voltak végig, eltévedni lehetetlen. A frissítés szerintem rendben volt (hehe), legalábbis a kínálat gazdagnak tűnt, még ha nem is nagyon tudtam belőle fogyasztani. Kedvesek voltak nagyon a vendéglátók, látszik, hogy a turizmusból élnek.
Nagyon szép teljesítmények születtek, gratulálok mindenkinek, aki végigment. Fantasztikus teljesítmény.
Cs.
