Áprily Lajos

 

 

EMBEREK

 

Közöttünk járnak – jól ismerheted –

büszkén, fennkölten, mint az istenek,

kikkel különben gyakran értekeznek;

téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.

De ezt nekik meg kell bocsátanod,

mást szomjaznak, a fényontó napot;

szemük kibírja nem káprázva, bátran –

és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

 

S közöttünk járnak – hátha ismered? –

szelíd, csöndben merengő emberek.

Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn

a porba néznek önfeledt-merőn.

A hangjuk halk, a léptük ingatag,

megannyi félszeg, álmodó alak,

szemük csak rejtve, néha-néha lobban –

s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

 

 

Megnőtt a csend, Kolozsvár, 1908 [548.]