Ányos Pál

 

 

BESSENYEINEK

 

        Mely szomorú árnyék lepi a térséget!

Bágyodt világ festi az egek kékségét.

Egész természetre terjeszt csendességet,

Talán most képezi a volt semmiséget.

 

        Napnyugati szellők nyögve lengedeznek,

Tölgyfáknak lehulló leveli repdeznek.

Kövecseken kristályerek csergedeznek

S az elbódult gályák Fároszhoz eveznek.

 

        Csak ezek láttatnak lenni még életben,

Többi mind lelketlen a nagy természetben.

Ó te szent bölcsesség! vigy be rejtekedben,

Hogy áldjam végzésid ily rendes mívedben!

 

        Feltetted a napot egünk tetejére,

Hogy éltető erőt osszon föld színére;

De ismét elűzöd észak tengerére,

S álmot küldesz világ elbágyadt szemére!

 

        Okoskodj bár Newton a nap forgásáról,

S taszítsd le Ptolomét dicsőség polcáról,

Vedd le a golyóbist Herkules válláról,

Vidd napnyugat felé hajnal csillagáról:

 

        Mit nyertél nagy elméd hánykolódásával?

Csak elmúlik neved London oszlopával!

Tudom, mikor Kháron ragadt sajkájával,

Nem kérdezett, áll-e Phoebus négy lovával? –

 

        Inkább a mulandó jusson hát eszünkbe,

Mert mint a nap tűnik s tündöklik egünkbe,

Úgy mi, kik pihegünk, majd örökségünkbe

Szólíttatunk! s fagyot hagyunk kék testünkbe.

 

        Egy kinyíló rózsa, mely pirosságával

Tündöklik hajnalba gyöngyös ajakával,

Elveszti szépségét minden pompájával,

Mihelyt a bús éjjel int ón pálcájával!

 

        Egy lugos óhajtja tavasz melegségét,

Hogy kinyílt bimbói növeljék szépségét,

Alig mutathatja árnyékos zöldségét,

Pusztulnak ágai s vesztik ékességét!

 

        Hát ha a nemzetek tekéntünk sorsára,

Miként telepedtek dicsőség karjára?

Miként uralkodtak világ csudájára,

S miként estek ismét a község sorjára?

 

        Bölcs s vitéz Athénás – hol vannak hamvai

S koporsó kövekből épített falai?

Talán most szántóknak nyögnek ott vasai,

Hol büszkén állottak gazdag kastélyai!

 

        Halhatatlan Spárta Likurgus lelkével,

Mennyit nem tündöklött okos törvényével?

De eltűnt nagysága fényes erejével,

S most csak volt szépségét jegyezi nevével!

 

        Már az éjfélt hallom szólni érc-szavával.

Nyugodj írótollam természet álmával;

Mit ügyelsz múlandó világ folyásával,

Mit meg nem változtatsz ezer lant hangjával.

 

 

Magyar költők 18. század, Buda,

1779. március 30. [189-191.]