Kivételesen én is bedobnám a köztudatba itt, hogyan éltem meg, tehát

Mátra 115

Miután múlt héten igazán tisztességgel beleszaladtam a késbe, kissé feszengtem a rajtban, meg még úgy féltávig. Fogadkoztam is, hogy most csak kényelmesen megyek, minden erőlködés nélkül, evésre-ivásra hagyok időt. Ezt szinte tökéletesen sikerült is betartanom, így a bánóci összeomlás után teljesen elégedetten és vidáman értem célba.
Az kétségtelen, hogy ehhez a tökéletes naphoz kellett a príma időjárás is, pedig az előző két év fényében nem volt várható, hogy még lesz ilyen.
Technikai okok miatt kerek egy másodperccel lekéstem a rajtot, így az oldalvonalról vágtam neki, de szokás szerint hagytam is a mezőnyt elmenni, sőt, minden elvárhatónál lassabban kezdtem, hisz nem volt kényszer, szép lassan melegedtem be. Rámfért, hiszen néhányak ámulatára rövidnadrág, vékony póló kombóban indultam 9-10 C°-ban, ami amúgy tökéletes választás volt, csak az ujjaim bánták Kékesen ahol a higanyszál lassan emelkedett 5 fölé, ráadásul élénk szélben. Hiába indultam szép nyugodtan, Oroszlánvárnál és Kékesen is már egy-két perc előnyöm volt a tavalyi időhöz képest, de ezekre sikerült rá sem hederíteni. Időt nyertem aztán Parádsasvárra lefelé is, pedig óvatosan lépkedtem, nehogy idő előtt szétverjem magam. A sor folytatódott Galyára fel is, pedig odalent igazán adtam a testi élvezetnek, alig győztem válogatni a sütik között, akadt néhány igazán jól csúszó, magas energiatartalmú darab.
Galyaváron már kijött az, hogy idén nem támadom a hegyeket, szép lassan felballagtam, így a mátraalmási betétkör öt perccel lassabb lett, mint egy évvel korábban. Ehhez persze hozzájárult a faluban felállított sütiztetőpont is, amit tavaly kihagytam, de most nem álltam ellen alantas vágyaimnak. A pontokon ugyan kérdezés nélkül is mondták, hogy a "román srác" és a Pap Gabi-Speró expressz, ill. Barta Laciék mikor hagyták el a pontot, de egy pillanatra se hagytam magam kizökkenteni, szép lassan kezdett visszatérni az önbizalmam.
Annak ellenére, hogy Galyán leveseztem, sütiztem, Mátraházáig újabb perceket nyertem, amit Lajosházáig is megtartottam. Addigra szép lassan elkopott körülöttem mindenki, úgy éreztem, mintha magamra maradtam volna a Mátrával. Az előttem levők messze elhúztak, nem kellett semmire figyelnem, csak magamra meg az útvonalra.
Igazán nem is történt semmi érdekes, ebben a nagy világbékében fogytak a km-ek, sokat sétáltam, néha kellett csak figyelmeztetni magam, hogy el ne ragadjon a hév. Aztán meglepetésemre Szorospatakon ott értem Lacit, aki végig a lengyel sráccal egyetértésben haladt együtt. Itt sem akaszkodtam azonban rájuk, fontosabbnak tartottam átvizsgálni a széles süteményfelhozatalt. A kellemes kirándulóidőben jól esett az édes, sót inkább csak tudatosan vittem be. Az erdőbe aztán végül együtt értünk, sőt Ágasvárra kisebb előnyöm lett, mert még mindig alkalmazkodás nélkül csak a saját tempómra figyeltem. A th-ban persze nem lehetett kihagyni a limonádézást, ami mellesleg a rizskochot fojtotta le. Fallóskúton sem hagytam magam elkergetni a pontról, pedig noszogattak, hogy majd mindenki eltéved meg megdől és feladja, ja persze :) Egyébként a kókuszgolyók nagyon jól sikerültek, akárki is csinálta. Persze volt még más említésre méltó fogás is.
Hidegkútra így aztán jóformán teljesen jóllakva érkeztem, és pihentnek is éreztem magam, bár ezzel tavaly sem volt probléma, csak immár 25 perccel előrébb voltam, ráadásul a Pap Gabi-Speró tengely és köztem is konstanssá kezdett válni a különbség. Kezdtem belemelegedni, ráadásul a következő szakasz már-már kedvenccé kezd válni, hiszen várt Nagyparlag és a Múzsla. Rendkívül jó érzés itt világosban felmenni, szemben pl. 2010-zel, amikor kidőlt fákon és zúgó patakon kellett folyamatosan átkelni az éjszakában. A hegyen aztán azzal vártak, hogy pár perce mentek el Gabiék. Azért ez már kiütötte a biztosítékot, és ha nem is itatott át a versenyszellem, kicsit talán mégis gyorsabban ereszkedtem le, mint kellett volna. A Diós-patakig tart az a szakasz, amit -hát, fogalmazzunk így- a legkevésbé szeretek, tavaly itt ütöttük ki magunkat Rudival nagyjából percre pontosan egyszerre. Most óvatosabb voltam, de így sem éreztem igazán jól magam a ponton, rendesen leültem az asztalhoz, és le kellett nyomnom pár sós paradicsomot, miegymást, mire erőre kaptam. Ezt a rövid megingást leszámítva az egész túrát sikerült kiélvezni, itt viszont gyorsan visszafékeztem, nem akartam már elrontani a napot, hisz eddigre a tavalyi időm előtt negyven perccel jártam, sokkal jobb állapotban, alig kihasznált izomzattal. Ráadásul, mint tudjuk, a M115 a Múzslán kezdődik, innen lehet igazán sokat nyerni vagy veszíteni. Egyébként ezen a ponton szaladtam bele az egyetlen frissítési hibámba is, a sportteából nem kellet volna fogyasztani, egy jó ideig nem volt komfortos az emésztésem. Ezt véglegesen csak a görögdinnye tette helyre, bár a Kénes-forrás is sokat segített. A maradék hegyekről annyit tudok elmondani, hogy furcsa mód a János vára évről-évre rövidebbnek, a Havas meredekebbnek, a Káva pedig laposabbnak tűnik, míg a Tót-hegyes tartja magát, mocsaras, mint mindig. Kis gondolkodás és a palacsinta elfogyasztása után lefelé idén is sikerült a megfelelő útvonalat kiválasztani, bár a Z4-en jónéhányszor meg kellett állnom, hogy megtaláljam a jelzést az immár szemerkélő esőben. Eddigre azonban olyan jól álltam, hogy bármit megengedhettem magamnak, hegyről-hegyre tíz perceket nyertem tavalyhoz képest, már nem az volt a kérdés, hogy éjfél előtt beérek-e, hanem hogy akár 11-re. Végül ez nem jött össze, mert a Világos-hegyen rendesen elkezdte szaporázni az eső, bár Lőw Andrisról ezt nem lehetett leolvasni, mert mezítláb, sortban várt. A pont után húsz méterrel jobbnak láttam megállni, és elkezdtem öltözködni. Az úton lefelé inkább csak szánkázni lehetett, aztán a fejemről háromszor is lekapta valami ág a lámpát, miközben alig láttam valamit a szemüveg mögül. A befejezés valahogy nem volt olyan kerek mint az egész nap. Mindennek betetőzéseként még megkaptuk a szőlők között frissen felázott agyagos földutat, hogy legyen sejtésem, milyen lábsúlyokkal futni. De aztán vége lett ennek is, mint ahogy az egész túrának, ami kicsit helyrebillentette megtépázott önbizalmamat, már ha lehet ilyenről beszélni.
Ja, végül kicsúsztam egy perccel a 16 órából, de ez fikarcnyit sem foglalkoztat, az örömöm teljes és határtalan, megtaláltam a megfelelő követ, és hogy mit ettem a célban, azt pedig inkább nem is kezdem felsorolni. Jó kis túra volt, na, még akkor is, ha csak 117 km és szűk 6000 szint.
A fáradtság végül csak jóval célbaérés után kapott el, beérkezéskor úgy éreztem, ez a tempó menne még egy ideig. Valójában azonban úgy tűnik, épp idejében lett vége a túrának.