T100

Friss az élmény. Megírom.

Vártam most ezt a versenyt, ezt a távot. Kíváncsi voltam, hogy a kicsit hektikusra sikeredett felkészülésemmel hol is tartok valójában. A bejárás idén elmaradt, de így negyedjére már reménykedtem az eltévedésmentességben.

Terv nem volt, csak hogy ne fussam el az elejét. Zsákkal indultam, hogy szokjam.

A rajt után örömmel konstatáltam, hogy nem magas a pulzusom, szépen mentem, mendegéltem, hegyszerű felfeléket szigorúan gyalogoltam, azt is kényelmes tempóban, síkon utaztam, lejtőn vigyáztam a virgácsaimra. Igyekeztem enni folyamatosan, és minden lehetséges helyen megálltam fürcsizni a kutaknál, első alkalommal Piliscsabán. Minden szép volt és rózsaszín, peregtek az percek a kilométerek, mire felocsúdtam, már Piliscsévről kifelé kezdtem a kocogást Klastromra. Ott megint fürcsi, majd irány Dobogókő, szigorúan sétával felfelé – na jó, a Zháromszög tetejétől óvatos kocogással. Dobogóköre 2 perccel előbb értem (3:26), mint tavaly – minden klappolt. Dömösre óvatosan ereszkedtem, tudtam, hogy itt nem szabad széjjelvernem a combjaimat. Ez a verseny a fellegvárnál kezdődik, mondogattam magamnak – a versenyt persze a teljesítésre értve. Szépen legurultam, gyors frissítés, majd irány a Prédikálószék. Itt már jó ideje kerülgettük egymást Athosszal, lekopírozva a tavalyi évet. Nem voltam felhőtlenül boldog a mászás gondolatától, úgy döntöttem egy büdös métert sem fogok futni, amíg fel nem érek. 38 perc lett, kirándulós tempóval, egyre amortizálódó lelkesedéssel. Tavaly is ezen a ponton morfondíroztam a Kisrigós kiszálláson, így már számítottam a kisördögre idén is. De most valahogy nem tudtam lerázni. Nem volt őszinte a mosolyom a csúcson, nem volt kedvem tovább szenvedni. Egyrészt folyamatosan belegondoltam, hogy mi minden vár még rám. Másrészt meg nem volt kedvem enni. valahogy nem ízlett a megszokott gél, ha csak rá gondoltam elment az életkedvem. Egy magnéziumot toltam a Prédin, de utána vagy negyed óráig mostam a számat a fanyar íze miatt. Az étteremhez 5:39-re értem, percre pontosan úgy, mint tavaly. Eldöntöttem, hogy abbahagyom, elég volt, 50 km is nagyon sok, nem megyek tovább egy lépést sem. Ettem levest, levettem a rajtszámomat, felvettem egy kompressziós szárat, és agonizáltam-dumáltam a többiekkel. mondtam, hogy semmi bajom, csak nincs kedvem. Emese, Kalota Levi, Andi nagyon finoman kérdezgettek, cseszegettek, hogy azért ezt még gondoljam át. Aztán ahogy ültem a napos fűben, egyszer csak azt éreztem, hogy nem érzek semmit. Hogy a lábaim is, és én is jól vagyunk, és hogy a gyomrom is okés. Felpattantam, visszavettem a rajtszámom, és gyorsan elindultam – persze előtte fürcsiztem egyet a kúton. Összesen 35 percet tököltem el, jó sokan elhagytak.

20 perc után beindult a régi nóta, nincs nekem ehhez kedvem, vissza kellene fordulni, 75-nél már nem lesz kocsi ami elvigyen, stb… Közben a futás ment rendesen, de folyamatosan a kiszálláson agyaltam. Visegrád előtt utolértem az első engem lehagyót, ami kicsit erőt adott. A pont előtt megint fürdés, majd nyomás tovább, szigorú séta a fellegvárba felfelé. Ott a változatosság kedvéért megfürödtem újra, aztán kocogásra váltva megindultam vissza a Kisrigóba – az újabb elhatározásom szerinti kiszállási helyszínre. mentem, mendegéltem, Liával kerülgettük egymást, Megint kezdett elegem lenni, ami szignifikáns összefüggést mutatott azzal, hogy egy fél gélt tudtam magamba szuszakolni két óra alatt. A faluba érve kicsit meginogtam a feladást illetően. Talán ha újra tolok egy levest, és ha továbbra is minden hegyet csak sétálok, akkor nem lesz olyan vészes – gondoltam. Három óra lett az ajándékhurok, 9:10 körül értem vissza. A leves tényleg jót tett, lecseréltem a géleket más ízre. Kicsit felőrölt eddigre a közel 4 órás belső tusakodás, de kezdtem azt érezni, hogy egyre jobban vagyok. Na jó. Feltámadásnak nem mondanám, de mondjuk, mint Voldemort Mógus professzor fejében… Újabb fürdés után nekiiramodtam a maradéknak.

Az utolsó 25 aztán újra „jól ment”, meghálálták a lábaim, hogy vigyáztam rájuk, lefelé szépen haladtam, szökelltem, síkon is haladtam. Sorra előztem vissza a sziesztám alatt engem elhagyókat. Hegyeket nem futottam meg, de kisebb huplikat bevállaltam. Szomorúan láttam, hogy lajosforrás előtt kiírtották az egyik kedvenc részemet.

Csobánka, kevély, már a revans lázában ért el. Előzgettem, rakkoltam. A sötétedés egy heggyel előbb, a kevélyen ért. Innen már tudtam, hogy nem lesz gáz, elkezdtem nézni az órámat is, és bevillant, hogy talán lehet még 12-vel kezdődő időm.

Borosjenőtől még két skalpot szedtem, Gyönyörű volt a kigyertyázott Csúcs-hegy. Ez már hazai terep volt, nem mumus.

A cél előtt arra gondoltam, hogy bár sokat küzdöttem, és az időm is 50 perccel rosszabb, mint tavaly, mégiscsak ez a teljesítés okoz nekem nagyobb örömöt. Szuper, hogy nem adtam fel, hogy végül nem szálltam ki, és hogy ha összeszorított fogakkal is, de végigmentem (12:43, 20. hely).

A cipőm (HOKA stinson ATR) remekül bevált, gondot nem okozott, sokat csillapított. A frissítésre ki kell valamit találnom, pár évig tuti nem tudok ránézni a sponser gélekre.

Nincsenek csodák – újfent kiderült. kevesebb km van a lábamban, mint tavaly, bár az is igaz, hogy több szint. Valószínűleg gyorsabban kezdtem, mint azt az edzettségem indokolta volna. A meleget igyekeztem kibekkelni, vagy nyolc helyen toltam a fejem kút alá, de a kajával kudarcot vallottam. A leves a barátom, minden megold, Lúdtalpnak igaza van abban, hogy benne lakik a futótündér.

Andinak, Leventének, Emesének újfent köszönöm, hogy kicsit foglalkoztak velem, hogy továbbpresszionáltak.

Gratulálok minden teljesítőnek, indulónak, bármennyit is ment!

CS.