MÁTRABÉRC 2014

Az idei tavasz fő versenyének már tavaly ősszel kineveztem az idei Mátrabércet. Nagyon régóta szerettem volna lefutni, valamiért mindig kimaradt eddig. Most korán elkeztem rá készülni, mind fejben, mind edzésben. Itinert csináltam, tervezgettem, novemberben a pálya kétharmadát be is jártam. Aztán nem sikerült teljesen a felkészülésem, egyrészt kisebb betegségek, két téli bokakifordulás, illetve a nyári célverseny miatt elég sokat jártam  futás helyett úszni. Így pár Balboa, meg néhány 30 körüli futás mellett nem sok került a zsákba, főleg szint nem, de bíztam benne, hogy a teljesítés nincs veszélyben. Egyébként ehhez képest egész jó erőben éreztem magam, tavasszal már vigyáztam magamra, nem erőltettem semmit - leszámítva egy gyors félmarcsit a Vértesben -, utolsó héten lazítottam, így érzésre jó állapotban és kipihenten állhattam oda a rajtvonlra.

Két barátommal, Imivel és Zsolttal utaztam le Sirokra péntek este, és egy közeli vadászházban találtunk szállást. Jó móka volt, az utazás közben meg a szálláson is átbeszéltünk százszor mindent, terveket, tanácsokat, tapasztalatokat - kinek mi volt. Este pakolásztunk, összekészültünk, így tíz óra után feküdtünk le, de amúgy sem számítottam jó alvásra : én fel voltam pörögve, és feszült voltam a másnap miatt. Azért előtte pár sör meg pohár bort szétosztottunk, csak a jobb alvás okán... A versenyre a tervem egyszerű volt: a fórumokon és a teljesítőktől leszűrt alapvető tanulság az volt, hogy 3 óra előtt ne érjünk fel a Kékesre, mert akkor elfutottuk. A cél a teljesítés volt, bár egy hevenyészett tervet azért csináltam 8:30-as célidőre, de nem görcsöltem rá, csak úgy sorvezetőnek jó lesz alapon készült. A teljesítés, illetve még az volt a fontos, hogy ne törjem ki a bokámat, csak erre kell figyelnem menet közben. Olivér facebookos tanácsait többször átgondoltam, Kékesre frissen kell érkezni, hosszú cucc nem kell, fejlámpa nem kell, satöbbi, satöbbi, este átvettük párszor. Reggel igen friss volt a levegő, de nem volt brutál hideg, én mindenesetre rövidbe öltöztem egy vékony kabáttal, arra a zsák, és arra még egy kabát a rajtig. Így sem volt melegem a rajtban álldogálva, és sötét is volt, így kicsit morgolódtam magamban a tanácsok miatt, de végül nem változtattam, bíztam az okosabbakban. A rajt előtt egy perccel a kabátomat gyorsan a célcsomagomba dobtam, és már indultunk is. Természetesen tökéletesen beváltak végül a tanácsok, köszönöm innen is: se lámpára, se plusz ruhára nem volt szükség.

RAJT
Amikor nekiindultunk a félhomály miatt még egyáltalán nem volt komfortos az erdőben futni, de nem volt már sötét. Percek alatt világosodott, lehetett látni, a kabát elég volt. A terveknek megfelelően felfele nem futottam egy métert sem, szépen belegyalogoltam, de minden síkon kocogásra váltottam. Előzgettük egymást a futótársakkal, ki itt, ki ott volt gyorsabb. Gyönyörű napfelkelte köszöntött ránk félúton felfele, éppen kikandikált a nap a hegy és a vastag felhőtakaró között. Az első túrázó, egy idősebb fickó még a sárga becsatlakozásánál, kb 6-7 km körül ért utol minket, elképesztő tempóban nyomta felfele az emelkedőt. Fél óra hátrányt dolgozott le ekkora távon, nagyon durva volt, csak néztem, de a lényeg a terv betartása volt, mégpedig hogy mi nem futunk felfele. Csak azért se. :o) Oroszlánvárra 1:40 alatt értem - tíz perccel később, mint a terv -, ide már Zsolttal együtt érkeztünk, menet közben összeverődtünk. Egy gyors korty, és egy kicsi víz a zsákba, és már mentünk is felfele a hegyre. Egész sokan voltak körülöttünk, ment a duma, jó hangulat volt. Ahol lehetett, azonnal futásra váltottunk, nem is volt gond vele, nem esett nehezünkre. A lombos, cserjés erdőt lassan felváltotta a bükk, a hosszú sima szürke törzsek, aljnövényzet nélkül, mindig nagyon szerettem ezt a környéket. Bejött a sárga jelzés, sok egynyomos ösvényen kocogtunk, majd sziklássá vált a talaj, figyelni is kellett, néhol fellépegetni is, végül meredek emelkedésbe fordult az út. Szuszogtunk felfele, lábkímélő módon, nem sietve. Messze még a vége.

KÉKESTETŐ
A Kékesre így majdnem terv szerint, 3:06-ra értünk fel. Gyors depózás, evés-ivás, az előre küldött egyéni frissítőmet felkaptam, és már mentem is. Érzésre friss voltam, semmi gond a lábakkal, gyomorral. Eddig jó, minden terv szerint. Bejáráskor itt a sárgán, még fent a laposon, az őszi avarban fordítottam ki a bokámat, így itt extra figyelemmel futottam. Szerencsére most szinte semmi avar nem volt az ösvényen, pontosan lehetett látni hova lép az ember, el is engedtem a lovakat, és rongyoltam lefelé. A meredekeken ugráltam körbe a túrázókat, a Sombokor lejtőjén szánkóztam lefele, a Mátra-nyeregig a lejtőst még meghúztam, majd a Csór-hegy előtt befékeztem, és szépen elkezdtem felsétálni. A tetőig megint futótárssal beszélgettem, frissítettem, majd újra elkezdtem futni. Ezt a single track szakaszt nagyon szeretem, hullámzik kicsit, de jól futható, tudtam, Galyára fel a vége megint nem lesz vidám. Amíg ment futottam, kerülgettem az amúgy szinte kivétel nélkül nagyon kedves túrázókat, akik szó nélkül engedtek tovább, ettem-ittam folyamatosan, jól éreztem magam. Egy pillanatig sem unatkoztam, semmi negatív gondolatom nem volt, az idő már szép napos volt, a Mátra gyönyörű. Főleg a kilátás Parádsasvár felé. Már tiszta szikrázó kék ég, messze el lehetett látni. Galyáig felfele a piros+ jelzéstől hosszú gyaloglás ment, próbáltam érzésre egyensúlyozni a tempós gyaloglás és a lábikra kímélő lépkedés között. Ez a szakasz már nem esett annyira jól, kezdtem érezni a lábaimat. De gond nem volt.

GALYATETŐ
A 4 óra 30 perces tervhez képest öt perc késéssel érkeztem. Itt szintén gyors frissítés, a sajátot fel se vettem, haraptam pár dolgot az asztalról, és mentem tovább. Kékes óta nem láttam Zsoltit, itt újra utolért, kis előnnyel indultam innen is, de egy technikai szünetnél beért, és újra együtt toltuk. Ez a széles, fenyveses sétány az egyik kedvencem Vörös-kőig, futottunk, nem gyorsan, jólesően, de azért már macskásodó lábakkal. Itt szerencsére az előzgetés is könnyen ment, a kilátó előtti egynyomos ösvényt leszámítva. Ősszel idág, a kilátóig tudtam csak bejárni, innentől "vakon" mentem, nem ismertem a terepet, csak papírból. Egy újabb technikai után csak üldöztem Zsoltot, mindig előttem volt 50-100 méterrel, egyszer láttam, hogy felfele is futott, így persze hiába szaporáztam. :o) Ágasvárig megint szűk volt az ösvény, még több a túrista, nem volt egyszerű néha, konfliktus nem volt, de engem most egyáltalán nem tudott zavarni a tömeg. Átadtam elmém a feladatnak, szigorúan nem gondolva a végére, mindig csak a következő frissítőig számolgattam, egyébként meg továbbra is gyönyörködtem az erdőben, és élveztem a haladást. A körülöttem lévő tömeggel nem foglalkoztam, ez van, meg kell oldani, ez az egész futás egy nagy probléma megoldás valójában, és eddig jól álltunk ezügyben. Ágasvárra felfele már érezte a vádlim is az emelkedést, nem semmi kis emelkedő, néha még a túristák is visszaelőztek, de nagyon kímélő módban mentünk fel. Nem úgy lefele : ahogy Sombokornál, így itt is engedtem amennyire lehetett, néha csúsztúnk a porban, néha fától fáig zuhantunk, csak a lépésekre és a bokámra figyeltem. Hamar leértünk a patakvölgybe, és a síkon futottunk Mátrakeresztes felé. Hosszú, viszonylag ingerszegény rész ez, nem élveztem különösebben, de nem volt időm ezen rágódni, kerülgetni kellett a népet, és haladni. Végre az aszfalton, majd a faluban voltunk.

MÁTRAKERESZTES
Az utolsó pontra szinte a terv szerint, 6:30 körül, kicsit talán előbb érkeztünk. Szokásos falatozás kapkodva, innivaló töltés - itt, a tanácsnak megfelelően kicsit többet -, egyéni frissítőmet itt is hagyom, kicsit túlterveztem a kaját, fele ennyi is elég lett volna, aztán jó négy-öt perc után tovább is álltunk. Indulás neki az utolsó kihívásnak, a Múzslának. Mikor gankinak meséltem, hogy nem ismerem a Múzslát, azt mondta, készüljek fel, hogy négy-öt csúcs is lesz egymás után, és csak utána lesz  Múzsla. Így eszerint is indultunk neki, egyáltalán nem vártam, hogy felérjek, csak mentünk, néha futható, lefele tartó részek is voltak, itt már nehéz volt mindig újra futásra váltani a gyaloglásból, de mentünk, mindig futottunk, minden futott lépés csak közelebb hozza a célt. Hullámzott a pálya szépen, le-föl-le-föl, újabb kisebb csúcsok mindig, de sose vártm, hogy na végre talán ez az. Aztán megismertem. Az itineremből tudtam, hogy közvetlen előtte jön be két jelzés, és amikor bejöttek, megláttuk mögötte az emelkedőt. Az aljáról brutálnak nézett ki, de végül nem volt vészes, tapostuk rendesen, nem volt túl hosszú, és egyszer csak ott álltunk a csúcsot jelentő betonkockánál. Én még gyorsan megnéztem a hőmérőt (11 fok volt fent), aztán odavetettem Zsoltinak, hogy "innen végigfutjuk, jöjjön bármi", és elkezdtem tolni. Na nem túl gyorsan valószínűleg, csak én éreztem ezt száguldásnak, de a felfeléken kipurcantott vádlival, és a lefeléken szétcsapott combfeszítőkből ami még kifért, azt futottam. Itt is klassz singe trackek kanyarogtak jobbra-balra, néha egy-egy kisebb dombot még megfutottunk, míg kiértünk a mezőre, innen már látszott a cél. Itt még egy kőben elbotolva el is taknyoltam egyet, szerencsére a bokám nem érezte meg, és más alkatrészem sem, felpattantam, és húztunk tovább, néha négyen-öten összeállva vonatba. A kősivatagon óvatosan tipegtünk át, a letörés a Diós patakba gyors volt, aztán onnan fel már persze nem futottunk, meg kellett szegjem a Múzslán tett kijelentésem, örültünk, hogy ki tudtunk mászni a gödörből. Aztán a szekérúton, majd a faluban futottunk, tőlünk telhetően tempósan, de már nem szaggattunk. Az előzetes 8:30 tarthatónak látszott, mi ezzel meg is elégedtünk, így kényelmesen befutottunk a célba, és 8:25-tel szakítottuk át a képzeletbeli célszalagunkat.

Megcsináltuk.

Érdekes, hogy ilyen nagyobb, számomra fontosabb verseny előtt, annyira el tudom magamról képzelni a célba érkezés eufóriáját. Aztán fáradtan beérve sose érzem elszabadulni az endorfint. Valahogy mindig elmarad. Talán elhasználtam a mai adagomat már útközben? Ha így lenne, jól tettem. Így itt is átvettem a befutócsomagot, elsétáltam kicsit megmosakodni, majd mivel van hely, kicsit legyúratom a lábam, hátha jót tesz. Egyébként nem érzem különösen fáradtnak már egy kis pihenés után, nem izomlázas (másnapra persze úgy kijön, ahogy még talán sose, a családdal még elbicegek a Margitszigetre, ők vivicittáznak, de a rákövetkező nap már nem is tudok dolgozni menni, a lépcsőn se tudok lemenni egyedül. Még négy nap, mire normálisan járni tudok, persze a lényeg, hogy csak egy kis izomláz, semmi sérülés, vagy fájdalom), aztán leülök kajálok, és csak beszélgetünk. Zsolték egy barátja eljön értünk autóval, és visszavisz a rajtba az autónkhoz, onnan megyünk is haza, így este hétre már otthon is vagyok. Az új finisher polóban feszítek természetesen, a gyerekek megkapják a frissitőből maradt csokikat, úgyhogy mindenki boldog. :o)

Összességében nincs semmi negatív amit írhatnék. Az időjárás ritka kegyes volt hozzánk, ennél ideálisabb futóidőt kívánni se tudtunk volna, a szervezés tökéletes volt, semmi hibát nem találtam benne, csak amit én csináltam. Mégpedig a QR kódos rajtszám, ami kiváló ötlet, de sajnos nem működött tökéletesen, feltehetőleg azért, mert nekem a combomon volt a rajtszámom, és a görbe papírt nem tudta leolvasni a telefon. Az első két ponton nem is tudtak leolvasni, kézzel vittek fel a rendszerbe, Mátrakeresztesen a huszonhetedik próbálkozásra végül véletlenül sikerült. De ez nem a rendszer hibája, ha a hasamon lett volna, feltehetőleg nem lett volna ilyen gond - bocs utólag is. A pálya kijelölés tökéletes volt, nem lehetett eltévedni - bár én memorizáltam az útvonalat, és a kétharmadát be is jártam -, a frissítők személyzete profi volt, kérdezett, segített, és körbeugrált minket. A Mátra pedig ebben a tavaszba oltott kora nyári állapotával elbűvölő volt, mindenhol már friss üde zöld lomb volt, megtiszteltetés volt futni benne. Illetve még egy apróság : lehet, hogy én emlékszem rosszul, de mintha régebben arról lett volna szó, hogy azért hozzák előbbre, hajnali 5:30-ra a rajtot, mert a túrázókat a Kékesről 8:30-kor fogják csak indítani, így aki három óra alatt felér, azelőtt nem lesz túrista. Nem tudom mikor indultak el, de nem hinném, hogy fél kilenckor, hiszen végig-végig Galyáig folyamatosan voltak. Hangsúlyozom, nem zavartak, ha már egy napon lehetett csak a trailt megrendezni a túrával, akkor ez van, nyilván megvolt a jó okuk a szervezőknek erre, de nem volt komfortos, az biztos. Se a futóknak, se a túrázóknak, akik állandóan állhattak félre a hátulról érkezők miatt, amit a túlyomó többség kérés nélkül is simán megtett, köszönet nekik innen is.

A lábam, gyomrom és fejem jól viselkedett, nem rontottam el a kajálást sem, bár a mi viszonylag mérsékelt tempónk mellett még kis szendvicsek meg csokik is befértek, de kellettek is ennyi időre. Az ivást talán túlzásba vittem, de itt is Olivér tanácsát tartottam szem előtt : amíg gyakori, bőséges, és világosat pisilek, addig a folyadékháztartásommal sok gond nem lehet. A tizedik után már nem számoltam, de 12-14 alkalommal voltam kénytelen megállni technikai szünetre, ami némi időveszteséggel járt ugyan, de megerősített abban, hogy nem fogok elszomjazni... :o)

Rég éreztem ilyen jól magam versenyen, motivált voltam, és elég nagy kihívásnak éreztem a rendezvényt ahhoz, hogy igazán tudjak rá előtte is készülni,  végig megcsinálni mindent amit elterveztem, és utólag is csak pozitív gondolatok maradtak bennem. Olyannyira, hogy bár nem hinném, hogy futni újra elmegyek, legalábbis a közeljövőben nem, de ha időm engedi, egyszer elmegyek segítőnek, hogy az asztal másik oldaláról visszaadjam másoknak azt, amit én most itt élményben kaptam. Talán túraként megcsinálni is egyszer? Biztos vagyok benne, hogy gyalog nekem sokkal nehezebb lenne...

Köszönet még egyszer mindenkinek, aki bármit hozzátett nekem ehhez a naphoz.