Kicsit lemaradva, most pótlom a lemaradásomat :

Vértes TerepFélmaraton

A Vértes a szezon kezdete nekem, legalábbis versenyekből, idén is ott volt a helyem. Mivel a Mátrabérc volt a tavasz fő kihívása, ezért két héttel előtte nem mertem ultrát futni, úgy öntöttem még nevezéskor, hogy elég lesz nekem a félmaraton is most.

A verseny előtt nem tudtam eldönteni, mit fussak : egy beszélgetős futogatást, ha ismerőssel akadok össze a rajtban plusz gasztrofutás (=csokizabálás a pontokon), vagy egy húzósabb futást, ha már úgy is csak egy felesre neveztem. Jó erőben éreztem magam, úgyhogy utóbbi is lehetett, de előre nem volt annyira kedvem a szaggatáshoz.

Ezt egészen a rajtig nem döntöttem el, sőt akkor sem, így a rajtjelre a tömeg közepén, kocogós tempóban indultam neki. Menet közben azt találtam ki, hogy megpróbálom megfutni az emelkedőt Körtvélyes előtt, hiszen ezután gyakorlatilag nincs több komoly szint a pályában. Így amikor a körülöttem lévők többsége gyaloglásra váltott, én toltam tovább, és folyamatosan előzgetve egyre előrébb kerültem.

Az emelkedő tetejéig nem álltam meg, nem lassítottam, a végső meredeket is kifutottam, de csak azért, mert tudtam, hogy ez az utolsó - itt imaro szurkolt és fényképezett, úgyhogy ráléptem a gázra, és megpróbáltam a körülöttem lévők tempóját felvenni. Ami nekem normál esetben elég sok, azért előzgettük egymást pár sporival oda-vissza ahogy hullázott a pálya, de ment a szekér, élveztem a tempót. Gyönyörű volt az idő, ideális a terep, adta magát a zúzás.

Körtvélyesig elég sokan voltak körülöttem, a ponthoz felvezető úton még rátettem egy lapáttal, messziről hallottam a kolompolást, ami tudtam, hogy csak sistergő lehet, és igen, ő szurkolt - és irányította a minimaratonosok leválását. Gyorsan csippantottam, és már fordultam is. Mire az útra értem két-három ember sziluettje volt előttem legalább 100 méterrel. Egy kék és egy piros felső volt közte, itt  döntöttem el hirtelen, hogy ezt most megtolom innen. Elmormogtam a fogam közt, hogy "titeket még utolérlek" és rákapcsoltam.

Ez már a komfortzónámon kívül volt, de remekül futható rész ez, kanyarog és hullámzik, de széles sima dózerút komolyabb szint nélkül. Szóval üldözésbe fogtam, valójában egyáltalán nem gondoltam, hogy utolérek valakit, és ez eleinte beigazolódni is látszott. Síkon nem nagyon közeledtem hozzájuk, a kanyarokban el-eltűntek, sőt, picit mintha leszakadóban lettem volna. Hátra meg nem is néztem, nem számított ki jön, amúgy is a határon futottam már.

A technikás lefelén kockáztattam : bár nagyon féltettem a bokámat, mégis rongyoltam lefele, nagyon figyelve minden lépésre, de a piros póló teljesen eltűnt, úgy látszik, még sokkal jobban rongyolt, mint én.

Egy hátitatyós srác került elém, akit a kapbereki pontnál utolértem ugyan, de elindult, amíg egy pár kocka csokit a számba dobtam, meg ittam két pohár vizet. Egy ideig 40-50 méterrel ment előttem, de amikor kiértünk a szekérútra, akkor maxira kapcsoltam : ismerem a pályát, tudtam innen jórészt síkon megyünk, majd az aszfalt előtt hullámzik egy kicsit, majd az aszfalt után csak egy kis emelkedő, és utána zúzás le a célba, és az egész már kevebb, mint egy tizes.

Itt már tényleg hörögtem, a tüdőm nem bírta a kiképzést, de a lábaim igen. A hátizsákos srácot lassan értem be, de egy emelkedőn lehagytam : itt már az volt a taktika, hogy felfele fullgázon megyek, mert csak kis huplik vannak, amik izomból simán mennek, tüdőből meg pont a tetejéig kibirom, és aztán a lefelén pótlom az oxigénadósságomat.

Működött! Az első emelkedőn leszakítottam, majd még egy-két sporit is beértem, és újra feltűnt előttem a piros póló. A felfele fullgázon futás meghozta az eredményét, őt is utolértem, és elfutva mellette meglepve láttam, hogy egy lány volt. Na nem mintha nem értek volta be így is előttem lányok, csak nem tűnt fel hátulról. Nagyon keményen nyomta.

De ekkor már én is, az aszfalt előtt hallottam, hogy szuszog valaki mögöttem, de most már kompetítorkodtam, nincs lazulás, így hiába láttam ismerősöket a RUNtottás ponton, nem álltam meg, futtában csippantottam, és azonnal zúzni kezdtem lefele az aszfalton.

Itt már a rövidebb táv vége miatt sokan voltak, de jól lehetett látni, hogy aki zúz lefele mint állat, az talán félmaratonos. Feltűnt két újabb skalp az aszfalt hosszú egyenesében, az egyik ráadásul a kék póló, akit még körtvélyesnél láttam. Hát ennek fele se tréfa, padlógázon rongyoltam lefele az aszflton is, remélve, hogy az aszfaltról letérésig megközelítem, és a rövid fölfelén le is nyomhatom őket. Elöbbi bevált, felfutottam rájuk, de az emelkedőt bírták.

Így összeállt egy kis vonat, hárman toltuk lefele, én már messze halálzónában, de gondoltam megpróbálom kibekkelni ezt a pár kilométert, aztán meglátjuk. A harmadik spori még rátett egy lapáttal, ritmust váltott, nekem már nem negyon volt hova, de azért tapadtam. A kék pólós srác lemaradt.

A faluba már csak ketten érkeztünk, fej-fej mellett, még pár szót váltottunk is két hörgés között. Aztán a főút előtt még elővett a srác valahonnan egy kis energiát, gyorsulni kezdett, de erre már nem volt több tartalékom. Elengedtem, mögöttem közel nem jöttek, kiengedtem, nem bírtam már tovább fokozni a tempót.

Végül viszonylag kényelmesen befutottam a célba. Még óra sem volt nálam, bobek mondta az időt, ami 1:42 lett. Ez a 16. helyhez lett elég, ami enyhén szólva is meglepetés, és jól esett. Tekintve, hogy 1:39 a legjobbam sima aszfaltos félmaratonon, azt hiszem, eléggé odatettem magam. Egy kis pihenés és kaja után nagyjából helyrejöttem, innen át is mentünk barátaimmal Várgesztesre egy kis sziklamászásra. Nem is volt fáradt a lábam - nem úgy másnap, nemigen bírtam kikelni az ágyból se, és három napig gondot okozott a lépcsőn járás. Rég volt már ilyenem...

De megérte. Klassz volt. Köszönet a szervezőknek és a segítőknek, hibátlan versenyt hoztak össze, most már mondhatjuk, hogy szokás szerint. Innentől ez már elvárás lesz... :o)