Kandrács Róza

Mesél a csend

Hallgasd a csendet,
mit beszél.
Selymes szavával,
épp mesélni kész.
Simogatja fáradt lelkemet,
befedi a vérző sebeket.
Gyógyír rá a kedves szó,
a mosoly mi oly csábító.
Lágy szellő ha simogat,
megfújja dús hajadat.
S felkavarja múltadat.
Volt benne szép,s fájdalom,
elfeledni nem tudom.
De ni csak,süt a nap,
elvakít egy perc alatt.
Nem látod ki áruló ,
szíveden uralkodó.
Jő az est a jó sötét,
vajon ő majd mit regél?
Szerelmes vad éjszakát?
Hol forró vágytól ég a szád.
Karja tested öleli,
szeme,szemed keresi.
Súgja halkan,hogy szeret,
válaszod,ugyanez.
Összeforr a két forró,
lázban égő folyó.
Sötétben a csillagok
szikrát szórnak rögtön ott.
Mint lávától fortyogó,
tenger lesz a két folyó.
Ám eljő a pirkadat,
halvány pírral felvirrad.
Újra a csend lesz az úr,
s te feledni,megtanulsz.