Sziasztok, Mókusgazdik! Végigsírtam a nekrológot, amit Bertáról írtatok, és újra sírva olvastam el Lászy honlapján Berta mókuska történetét... Ha valaki átérzi a fájdalmatokat, hát én átérzem, ha valaki tudja, hogy mekkora üresség maradt utána, hát én tudom... Nincs a napnak olyan pillanata, hogy ne jusson eszembe az én kis Mókikám: éppen tegnap volt 4 hónapja, hogy elköltözött tőlem az örök mogyorómezőkre. Mindig gyújtok mécsest halála óta, mindig azon a napon, amikor eltávozott.

És higgyétek el, nem lesz könnyebb... Ahogyan Ti is szerettétek Bertát, sosem jön el az az idő, amikor sírás nélkül tudjátok nézegetni képeit, mert a Ti lelketek egy darabja is vele távozott...

Nekem nagyon sokat segített Móki-Cseppike, segít elviselni azt a fájdalmat, ami maradt Móki után: ha könnyes szemmel is, de tudok mosolyogni, amikor bohóckodik, vagy éppen szaladgál rajtam, finomságokat keresve...

És Ő is ugyanolyan, mint Móki volt... Először én is azt mondtam, nem kell többé mókus, mert Mókit senki nem tudja pótolni. Miután eltemettem Őt, azt hittem megbolondulok, amikor az üres lakásba hazajöttem, amikor ránéztem az üres ketrecre... Hiába tette át a barátom a másik szobába, a ketrec helyét sem volt jobb látni... Akkor kezdtem el telefonálgatni, kismókust keresni, mert azt mondtam, nem bírom ki még egy napig mókus nélkül... Aztán másnap megkaptam Móki-Cseppikét, de hát ezt már tudjátok...

Persze, nektek kell eldönteni, lesz-e másik kismókus, és ha igen, mikor, de az én tapasztalatom azt mondja: minél gyorsabban kell egy másik, eleven és egészséges kis gyönyörűség, aki minden bizonnyal sok-sok örömöt szerez majd Nektek... És akinek ugyanolyan gondos, jó gazdijai lehettek, mint Bertának voltatok...

Ő az én kis Móki-Cseppikém, vele együtt kívánok Nektek megnyugvást, és mielőbbi kismókuskát! Erzsó