Karinthy Gábor

 

 

ÉNEK AZ IDEI TAVASZRÓL

 

 

A lombok leveleit, a virágok tarka szirmait

Meg-megmozgatja néha a csekélyke szellő csendesen.

Egymásrabókolnak a táj s a végtelenség. Este van.

Suttognak is rejtelmesen az esti kert s a végtelen.

Égkék kibomlott selymén hasztalankék

Az orgonavirág vagy kicsi dámák!

Csokorban is, mit udvarlótok ád át,

Az arcotokba tárja fel, hogy: ankét...

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...

 

Tavasz, te hímes és kacér, tündöklő, édes szépleány,

Szépséged vészes, bájad is, hatalma megtipor, lever

S a láz, a forró szenvedély hánytorgat, forgat engem is

Éjen, sugáron rángat át s homállyal, fénnyel elkever!

A sok virág, a bús szál és a víg szál

Dicsőítik s a patakok is mind-mind

S a bogarak s ő rájukkacag, int, int,

A tavasz, ahogy villog, álmodik, száll...

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...

 

Putonnyal ősz öregapó s a tömzsi kis szekér szalad.

A régi lélek mondja ezt: Az órainga és akik

Dalolnak. Álmatag haját színezte szét a gondolat,

Ha felkerül a csentecsa, a messzeségen átbukik.

Lobog s akármely arcát tárja rátok

A Vágy s amint a kék magasba ér fel,

Ezüstfehér felhőt súrol fejével,

A kezdetek közt végzeteket láttok!

Oly pompásak a lombok alkonyattal

S ó, hogy’ ragyog a rózsák szirma nappal!

S a hajnalok, az éjszakák, az esték

Amit zenélnek: él a kikelet...