Szia Pannika03!

Én naponta foglalom "imába" Mády tanár úr nevét azért, mert egyszerre megműtötte a két lábamat. A kezelőcipőnek köszönhetően a körülményekhez képest "mobil" vagyok olyannyira, hogy a műtét másnapján bejött a szobánkba (négyen voltunk/vagyunk sorstársak) a gyógytornász és közölte, hogy némi ágyban végzett torna után vegyük fel a kezelőcipőt és sétáljunk a szobában, azaz gyakorlatilag a 24 óra elteltével (aminek kitöltését a spinális érzéstelenítés indokolta) talpra állítottak bennünket. A műtét csütörtökön volt (szerencsére én voltam az első), ehhez képest pénteken a saját lábamon sétáltam ki a Klinikáról. Na jó, nem túrázni indultam, csak a Klinika kijáratáig, mindenesetre a kezelőcipőnek köszönhetően a lakásban tudok közlekedni, sőt hétfőn (azaz alig több, mint egy héttel a műtét után) még a munkahelyemen is bent voltam (vezetőként dolgozom, tehát íróasztal mellett). Úgyhogy ha ma kellene döntenem, ma sem döntenék másként, azaz egyszerre műttetném a két lábamat. Így gyakorlatilag egyszerre gyógyul a 2 lábam (reményeim szerint ezzel rövidül a gyógyulási idő) és a kezelőcipőnek és a lábaimon alkalmazott kötésnek köszönhetően végülis tudok járni. A kezelőcipő kialakítása miatt teljesen tehermentesítésre kerültek a lábfejeim, a súlypont gyakorlatilag a sarkaimon és a külső talpéleken van, legalábbis ez az érzésem. Persze az más kérdés, hogy leginkább úgy érzem magam, mint egy pingvin, egy fóka és egy hátára fordított teknősbéka keveréke, de azzal biztatom magam, hogy a lábaim gyógyulásával ez az érzés halványulni fog, sőt reményeim szerint előbb-utóbb megszűnik. Én a lábadozást kicsit nehezen viselem, mert eléggé aktív és önálló ember vagyok, most pedig - a kezelőcipő által biztosított mozgáslehetőség ellenére - nagyon kiszolgáltatottnak érzem magam.

Üdv:

HellCat67