> A középkori magyar névtárak tele vannak idegen eredetű személynevekkel. A szomszédoknál ugyanez a helyzet.

Adalék ehhez: A magyar László személynév szláv eredetű, vö. ószláv Vladislavъ, mai lengyel Władyslaw [*] (< ősszláv *volsti ’ural, bír’ + *slava ’ dicsőség, hírnév’). Ennek a magyarban Lac- alakú rövidült, becéző töve visszakerült a szlovákba, ahol Laco alakban gyakori köznapi személynévvé (és innen családnévvé) lett.

Sőt a név eredeti szlovák Vladislav alakjának korai magyar hatásra kialakult a Ladislav változata. Ez pedig azután mintaként szolgált az újkori magyar történészeknek, hogy a László névalak mellé megalkossák – kettéosztva így ugyanazt a nevet – az Ulászló formát.

A korabeli iratokban a név népszerűségét hozó (és nevét lengyel anyjától kapó) I. László neve előfordul szlávos és magyaros (azaz a szókezdő mássalhangzó-torlódást a v- elhagyásával vagy u-vá alakításával oldó) formája, természetes mindkettő latinizálva, pl. 1079: Ladislao Ungarorum regi; [1083]/cr1110: in regni solio Ladislavo; [1083]/cr1116: rex Ladizlaus; [1089–1090]: sigillvm Ladeslai regis; +1082>1388/XVI: domini Wladislai regis, primi Bele regis filii; 1091/XII: Uladdislau Pannoniorum rex.

A német, a magyar és a környező szláv nyelvek személy- és családnevei közt annyi tipológiai és anyagi egyezés van, hogy akár indokolható lehet egy őket összefogó névtani area (onomasztikai sprachbund) feltételezése.

[*] A lengyelben a név várt alakja Włodzisław lenne, azonban a csehes forma terjedt el a Piast-házi királyok nyomán, akik élénk kapcsolatban voltak Csehországgal (egy ideig bírták is).