Szuper, ezt elküldi a 2 órája írt hozzászólásom megeszi. Bahhhhhhh... 

Kezdem előlről: 

Sziasztok!

 

Egész jó kis topikra bukkantam itt köztetek, bár én már csak amolyan "esemény utáni tabletta" formájában tudom fogyasztani, mert már túlestem a műtéten. Látom, itt mindenki szereti elmesélni az élményeit, így én is megosztom a sajátomat, itt az unatkozós lábadozás közepette. 

 

Tavaly nyáron egy sikertelen és nem túl szerencsés emelés következtében nyilalt belém a fájdalom. Utána nem sokkal elmentem a háziorvoshoz, majd egy sebészhez is de mindketten vizsgálat után elintézték azzal, hogy nincs itt sérv, csak meghúzódott. Ez a meghúzódott tartott egészen idén tavaszig, amikor már tényleg meguntam, hogy vissza-visszatérően fáj ugyanott, emelve, görnyedve, és erősebb székelési ingernél. Akkor sikerült egy lelkiismeretes sebész főorvoshoz kerülnöm, aki fél perc alatt kitapintotta a sérvemet. Szerencsémre nem volt túl nagy, csak diónyi méret, azonban szomorúan közölte, hogy pont ugyanúgy meg kell műteni, mintha óriási lenne. És jobban járnék, még ha fiatalon műtenének, mert vissza már nem megy, kisebb nem lesz csak nagyobb és rosszabb. Nem volt más választásom... 

 

Tavasszal július 9.-ére kaptam időpontot. Végig azt mondták, hogy kedden befektetnek, szerdán megműtenek és ha minden jól alakul csütörtökön, de legkésőbb pénteken mehetek haza. Ennek tudatában vonultam be kedden. Már a betegfelvételnél aláíratták, hogy beleegyezek abba, hogy egynapos műtétként végezzék el. Feltételeztem egészségügyi kockázata nincsen a dolognak, ha bevállalják, így elfogadtam. Akkor még naivan arra gondoltam, hogy akkor szerdán reggel műt, és este hazaküldenek... A nővérke bekisért a szobámba, majd elkezdte sorolni a teendőimet és közölte, hogy a 4. vagyok a sorban. Ömm, értem, de mindet MA? Hát persze. Ott tudatosult bennem, hogy már aznap kés alá fekszem. 

 

Egészen 12:30-ig vártam, akkor vittek át a műtőbe. Epidurális érzéstelenítést adtak, de nem ment könnyen. Nagyon készséges volt a személyzet, az altatóorvos is mindent mondott, hogy mi zajlik a hátam mögött, az ampulla feltörésétől kezdve a tű beszúrásáig. De elsőre nem találta el a helyet, és másodjára sem. Nagyon tartottam az epiduráltól, bár nem félek a tűtől, rendszeres véradó vagyok, és fóbiáim sincsenek, azért a gerinc mégiscsak egy érzékeny terület. Nehéz volt mozdulatlanul abban a pozicióban maradni ahogy jó lett volna. Valószínűleg akaratlanul is, de én sem könnyítettem meg a dolgát :( Mikor végre sikerült mindketten szabadkoztunk, én azért mert röstellettem, hogy férfi létemre mocorogtam az asztalon ő pedig azért mert általában nem tart ilyen hosszú ideig és menni szokott elsőre de vannak, akinél nem találja meg elsőre. Én ilyen voltam. Úgy gondoltam, hogy a műtét alatt elaltatnak, de ők azt mondták, hogy elaltatnak ha _nagyon szeretném_ de akkor nagyobb a kockázat, később ehetek, igatok stb. Végül kiegyeztem azzal, hogy ne lássak semmit és ne érezzek semmit. :) Amint sikerült a szúrás és elkezdtem zsibbadni, lefektettek, és felszereltek minden szükséges eszközt. No meg elbarikádoztak. Így utólag nem bántam meg mert nem hallottam semmi olyat amit "nem kellett volna" érezni pedig nem éreztem semmit csak ritkán tompán nyomást. Cserében ha balra fordultam a kedves fiatal altatóorvossal beszélgethettem, jobbra pedig megcsodálhattam az altatógépet és az EKG görbém. Közben az altatóorvos is közvetített, hogy már műtenek, fél óra van hátra és stb. Végül 14:20-ra végeztek, ami aránylag hosszabb idő, de ugye benne volt az epidurál elhúzódása. A műtőasztalról a kórházi ágyra két műtőssegéd fektetett át, ellenére a nem épp pehely súlyomnak olyan műfogással hogy szinte észre sem vettem. 

A kórteremben egy szobatársam volt, a másik két ágy üres volt. Miután visszatoltak rögtön rám szólt, hogy ne mozgassam a fejem egyáltalán, akkor még nem teljesen értettem a dolgot, de úgy tettem: nem mozdultam. Később a nővérke jött infúziót bekötni, akkor elmondta ő is, hogy nem mozoghatok minimum 8 de inkább 9órán át, mert különben 3 napos csillapíthatatlan fejfájás lesz a jutalmam, maradhatok +2 napot, és még csak segíteni sem tudnak a fájdalmon... Nem volt jó előjel. Nagyjából este 6-ra kezdett kimenni az epidurál hatása, akkor már mozogtak a lábaim, de zsibbadtak. Előtte részemről szörnyű volt megtapasztalni, hogy elmegy az inger a lábamig, és nincs válasz, ahogy azt megszokta az ember... Ahogy ment ki az érzéstelenítő, jött meg a vizelési inger. Ennek a nővér is megörült, mert "az nagyon fontos". Kaptam kacsát, persze a használata nem ment. Szegény már mindent bevetett, vizet csorgatott, a szobatársam is mondogatta, lazulj el menni fog, persze nem jött semmi. Kezdett rossz előérzetem lenni, és ezzel együtt egyre jobban és jobban a végén már szinte leviselhetetlenül fájt a seb. Este volt vizit, az orvos is azzal kezdte: Volt-e pisi? Nem. Kitapintotta a hólyagom, és elhangzott amit nem akartam hallani: Nővérke, meg kell katéterezni. Utána még tettem egy segélykérő pillantást a nővérre: Biztosan nem lehet kimenni a WC-re?? (Így utólag szerencsémre) nem lehetett kimenni. Kész, megadtam magam. Kérdeztem: fájni fog? Nem, csak kellemetlen. Végül olyan ügyesen és szakszerűen állt neki, hogy még csak kellemetlen sem volt. Nagylevegő és sutty. Bent volt. Talán az egyetlen kellemetlen dolog az volt, amikor a hugycsövembe a síkosítót benyomta. Cserében 1 perc alatt elmúlt a fájdalmam. 2 perc után visszajött a nővér, és mint egy kvízműsorban, tippeljek mennyi pisi jött le? 1200 mililiter. Ennek hallatán ismét nem bántam meg a katétert. 1,2 liter pisi nyomta a friss sebet. Bahh. Ami nekem furcsa volt az csak annyi, hogy ezekszerint a hólyagom 1,2 literes lenne? Merrt 2 perc alatt nagyon máshonnan gondolom nem jött pisi.  Később sem bántam meg, bár furcsa érzés volt, ahogy jött a vizelési inger, de már el is végeztem, csak csurgott le a pisi. Bár még soha nem műtöttek és főképp nem katétereztek, "ezt is ki kellett próbálni"...

 

Fél 11-kor letelt az ágyhoz kötöttségem, akkor engedett felkelni, sőt biztatott is egy sétára. Kiballagtam WC-re aminek ugyan üres gyomorral és katéterrel sok értelme nem volt, de legalább mozogtam, és új, nem a 10 órája tartott pozícióban fekhettem vissza. Az éjszaka folyamán 2x kaptam fájdalomcsillapítót, másodszor injekcióban kaptam volna megszúrva, de megkérdezm nem-e lehetne a branülbe adni? Lehetett. Így egy kis zacskós infózióval lettem gazdagabb. Éjszaka nem sokat aludtam, mert bár a seb nem fájt vészesen, mégis balról az infúzió kötött ki, jobbról a katáter, mozogni nem tudtam és el is nyomtam magam mindenhol. Emellett a kórház ügyeletes volt, a másik két ágy is megtelt, és mindkettejüket meg is műtötték az éjjel. A második beteg ráadásul kiabálós volt szegény, bár ez egy kórház senki nem örömében jön, így nem tudtam rá haragudni emiatt. Reggel 5 körül már ébresztettek mértek testhőmérsékletet, majd kivette a nővér az infúziós branült. Meg ami még hátra volt: a katéter. Mélyen a szemembe nézett és most nagyot sóóóóóóóóhajt. Sutty, kint is volt. Ennek örömére rögtön kiküldött WC-re és a lelkemre kötötte hogy sokat és annál is többet igyak. A vizitkor megerősítették, hogy igen megyek, vagyis a szobatársammal megyünk haza, bár ezt a katéter és a branül kivétele már sejtette reggel is. Megkaptuk a zárót illetve elvittek még egy kötéscserére. Akkor ütött be a krach: borzalom volt felállni, menni annál inkább. Előtte alig volt fájdalom, pedig többször kimentem WC-re is de akkor szinte kibírhatatan volt. Az orvos kérdezte is, hogy _ennyire_ fáj? Hát ennyire.

Azt mondta, hogy holnap (azaz ma) este már vegyem le a kötést és zuhanyozzak le. Zuhanyozzam le a sebet is és azonnal töröljem ott meg. Utána kössem át. 

A nővérke megszánt még egy fájdalomcsillapítóval és elindultunk haza. A kórház útvesztőiben végigmenni már szinte végtelenségnek és fájdalmasnak bizonyult de sikerült. Természetesen a kórház előtt a kijárathoz véletlenül sem lehet megállni, mert tornyosulnk a taxishiénák, mögötte pedig a bkv, de végül megoldottam egy gyors és fájdalmas autóba szállást. 15-20 percre lakom a kórháztól, mégis minden kátyú egy újabb fájdalmas élmény volt. Itthon bezuhantam az ágyba. Úgy már múlt a fájdalom, és azóta ennyire nem is jött vissza szerencsére. Amúgy Cataflamot írt fel, azt kell bevenni. Vízben oldható verzió. 

 

Most 2 napja műtöttek (szinte percre pontosan :)) és épp az ágy szélén üldögélek, mert feküdni már nem jó, elnyomtam magam a gerincem, a hátam. Egyedül felálláskor fáj egy picit és húzódik, de a tenyeremmel megtartva gond nélkül megyek WC-re. A pisi is megy rendben, és már nem is csíp annyira mint a katéter után közvetlen. Tényleg kibírható. 

 

Összességében nem bántam meg a dolgot, és ezen nagyon sokat dobott az, hogy nem tapasztaltam az állami EÜ-ről általánosságban kialakult képet, mind az orvosok mind a nővérek, és a többi személyzet lelkiismeretesen és segítőkészen dolgozott értünk, bármi kérés volt, segítettek, a szobatársaimnál is láttam, hogy nekik is rögtön ugrottak. A kórház is modern volt. Nagyon elégedett voltam miatta. 

 

Három kérdés még a végére: 
- 1) Amikor még hatott az epidurál, szóltak, hogy vegyek fel egy feszes alsógatyót. Hogy a golyók ne vérezzenek be. Ez még mindig aktuális? Meddig kell így hordani? Egyáltalán mitől vérzik be? 
- 2) Amivel a fórumra rátaláltam: szabad hasra feküdni? Oldalt nem jó, háton már kényelmetlen, hason szabad? És az ágy szélén nem meggörnyedve, fájdalommentesen üldögélni? 

- 3) Van itthon Betadine oldalt és kenőcs is. Átkötéskor kenjek a sebre? Szabad? Segít az ügyön? 

Remélem nem voltam túl hosszú, de részletesen megörökítettem mindent, mert később hasznos lehet másoknak, és úgyis hamar elfelejtem. :)