512 byte méretű szektorokra oszlik a lemez, amit fájlkezelővel nem látsz, mint a partíció elején elhelyezkedő fájlrendszert sem, amit egyfajta katalógusrendszerként lehetne elképzelni, hasonlóan egy valódi könyvtárhoz.

Könnyen belátható, hogy amikor a katalógusból törlünk valamit, attól még a könyv a polcon ott maradt. Más kérdés, hogy itt még a könyv is szét van szórva laponként (512 bájtonként), ahol éppen helyet találtak neki íráskor. A fájlrendszer viszont úgy van kitalálva, hogy amit a katalógusból egyszer törlünk (még a kukából is kidobjuk), azt többé nem is látjuk, legfeljebb speciális, adatmentő programmal juthatunk hozzá.

Noha a szektorok tartalmába egyébként könnyen beláthatunk egy diskeditorral is, csak fájlrendszer nélkül az 512 bájtos darabok sem állnak össze, ezért kell hozzá adatmentő program, ami jó esetben még képes összerakosgatni a fájlokat, a szektorok fejléce alapján.

Így érthetővé válik az is, hogy a gyorsformat csak a fájlrendszert (katalógusrendszert) írja felül, ami pillanatok műve, a többi adat nem tűnik el, csak nem látod utána.

A lassú formázás XP és korábbi rendszereknél előbb végignézi szektorokat, olvasási hibát keresve, majd a végén formáz, szintén pillanatok alatt. Így nagyobb kárt nem okoz, mint a gyorsformat. (Pláne, amikor a vége előtt resetelünk, mert meggondoltuk magunkat, és minden marad változatlan.)

Vista utáni rendszereknél viszont a lassú formázás, ha nem is nullázza ki a szektorokat, de olyan kárt csinál, ami után az adatmentő program nem sok használható információt nyer vissza, legalábbis én az utóbbi időben már ezt tapasztaltam.

A gyorsformázásra továbbra is érvényes, hogy az adatok nagyrészt vagy maradéktalanul visszaállíthatók.